1. rész

Sziasztok!

Meghoztam az első részt! Remélem, habár nem lett a legboldogabb, tetszeni fog! Mindenesetre írjátok le nekem a véleményeteket, akár jó, akár nem! Ha pedig tetszik pluszozzatok, illetve iratkozzatok fel!

Jó olvasást! 

Hope

Az idézeteket lassan normál módú beszélgetések váltották fel, habár még mindig nem tudtuk ki lapul a levél másik oldalán. Kíváncsi voltam, akár egy kisgyermek, ki most lát először rózsát. Ugyanakkor féltem, hogy a titkos levelezőtársam valójában egy idős pedofil, ezért nem árultam el olyasféle információkat, mik bajba keverhettek volna. Még csak a nevemet sem, akárcsak ő, én is egyetlen betűvel pecsételtem meg, hogy én voltam az utolsó üzenet írója. Beszélgetéseink mindig jókedvűek voltak, hamar megtaláltuk a közös hangot, valamint annak ellenére, hogy mindennél jobban tudni akartam ki volt ő, tetszett a titokzatosság.

 Naponta kaptam, illetve küldtem őket, de valahogy sohasem futottam össze vele, pedig rengetegszer képzeltem el milyen is lehet ő igazából.  Elgondolkodtam rajta mi történne első találkozásunkkor, hogy vajon ilyen jól elbeszélgetnénk e akkor is, ha egymással szemben ülnénk. De ezt nem tudhattam, hiszen még azzal sem voltam tisztában, hogy hány éves, valamint mi a neve.

Kelcyvel mentünk iskolába, mint minden hétköznap reggel, immár több mint egy éve. A legjobb barátnőmnek számított ő, habár nem puszilgattuk, ölelgettük egymást minden percben, nekünk nem ezt jelentette a barátság. Tudtuk, ha a másiknak gondja van és tudtuk, hogyan kezeljük azt. Örültem neki, hogy ez idő alatt megismerhettem őt.

Tavaly decemberben költöztünk ide London forgalmas utcáiról. Niallt néhány hónappal ezután ismertem meg, márciusban, ugyanezen hónap 13-án. Aznap volt egy esztendeje, hogy először futottunk össze a gördeszka pályán. Őszintén, mikor először megláttam a lélegzetem is elállt, szívem pedig hevesen dobogott. Vissza akartam fordulni és elmenni, nem akartam vele megismerkedni, barátokká válni, mert féltem többet éreznék iránta. Első pillantásra más volt, mint a többi fiúnál, náluk nem volt jelen az a furcsa érzés.

Az épület elé érvén felkaptuk sporteszközeinket és a portásnak köszönve beléptünk a diákoktól hemzsegő létesítménybe. Igaz, a folyosón való közlekedés kissé veszélyes volt, szerettem ezt az iskolát. A tanárok tűrhetőek voltak, sokan féltek tőlünk, bár nem tudtam miért.

-          Na, és ki az új jelölt? – nézett rám barátnőm kíváncsian, miközben körbe-körbe tekingettem egy személyt keresvén.

-          Senki.  – feleltem zavartan rá se nézve a lányra.

Nem akartam senkinek sem elmondani, hogy talán érzek iránta valamit, még Kelcynek sem, nem akartam elhamarkodni a döntésem. Pontosabban egy éve nem akartam elhamarkodni, de az nem is igazán számít, a lényeg, hogy magamnak se vallottam be érzelmeimet.

Makacsul tagadtam feltételezését, mígnem rosszallóan hagyta a témát.

Mindig is utálta, amikor tudta, hogy nem árulok el neki valamit, különösen, amikor azzal is tisztában volt, hogy név szerint mi, illetve ki is az a személy. Ez pedig már rengeteg ideje tartott, hálás voltam neki, hogy azon kívül, hogy majdnem mindennap faggatott nem sértődött meg rám.

Az elmúlt hetek leforgása alatt többen jegyezték meg, hogy szokatlanul viselkedem. Többek között Kelcy, Abbie és a szüleim, akiknek fogalmuk sem volt a rejtélyes levelekről.

Abbieval voltam a legjobban az egész osztályból, bár nem beszéltünk sokat, órákon szinte mindig mellettem ült, jó barátnőm volt ő. Számíthattam rá, mikor kellett.

A szüleimmel sem volt különösebb problémám, hisz teljes mértékben hasonlítottak az átlagosra, szerettem őket, ők is engem, nem mondtam el nekik mindent, de állandóan örömmel meséltem az aznap elsült aranyköpéseket.

Matekórán ültem, amikor a zsebemen lévő készülék rezegni kezdett. Észrevétlenül halásztam elő és néztem meg az üzenetet. „Suli után a parkban” – olvastam el a mellettünk levő osztályban ülő fiútól érkezett SMS-t. Nem írtam vissza, azonban magamban rábólintottam a megszokott találkozásra. Titkon izgatott voltam és reméltem, hogy végre történhet valami.

***

A parkba siettem meglesni a legújabb levelet, amit nem nagy meglepetésemre meg is találtam. A hobbiiról írt, hogy szenvedélye az éneklés, illetve gitározás, de még senki előtt nem játszott. Gyorsan előkaptam egy üres papírt és ráfirkantottam a válaszom, valamint saját kedvenc tevékenységeim, az ismeretlentől kapottat pedig elraktam, akárcsak az előzőket. Miután ezzel végeztem felkaptam eszközömet és a megszokott törzshelyünkre indultam, a pályára. Szerettem azt a környéket, éreztem, hogy odatartoztam.

Mindenkiből ösztönösen jöttek a tanult trükkök, már-már az összest elsajátítottuk. Mikor már kellően elfáradtam a gördeszkámra ülve pihentem le, majd sóhajtva hátradőltem és figyeltem barátaim. Nem tartottam mindegyikükkel rendszeresen a kapcsolatot, volt olyan, akinek csak a nevével voltam tisztában, de senkinek sem volt gondja a másikkal. Jól megvoltunk, minden délután kellően elégedettek voltunk az aznap szerzett élmények végett.

 Az egyik ugrás közepette Cole hirtelen a földre zuhant, ahogy szokás szerint történt mindenki felnevetett, majd mikor a fiú nem kelt fel csönd telepedett le közöttünk. Mivel messzebb voltam, illetve a többiek takarták őt, nem láthattam mi is történt pontosan, de tudtam, hogy baj van. Idegesen felálltam és bár félve, de közeledni kezdtem, addig, amíg meg nem pillantottam az eszméletlenül fekvő ismerősömet. A szám elé kaptam a kezem, rosszullét fogott el, mikor megláttam a feje alatt elterülő vértócsát. Nem hittem a szememnek, azt hittem álmodom, de a hangos zsivaj és az elém terülő látvány az ellenkezőjét bizonygatta.

Niall szinte már sírva szorongatta legjobb barátja kezét, hiába próbálták elvinni onnan minden erejéből tiltakozott. Sok éve ismerte őt, közel álltak egymáshoz, ezt jól tudtam, hiszen szinte mindent együtt csináltak. Együtt nőttek fel, jártak óvodába, iskolába. Egy napot is nehezükre esett elviselni a másik nélkül.

Lassan sétáltam felé és tettem kezem a vállára, mire megrázkódott.

-            Hagyjatok! – Szólalt meg kissé hangosabban, szipogva. Tisztában voltam vele, hogy nem akart kiabálni, nem volt szándékában megbántani akárkit is. Azt is tudtam, hogy nem sírhatok, hogy erősnek kell lennem. Hát nagyot sóhajtva visszafojtottam érzelmeim.

-            Niall – Suttogtam nevét erőtlenül – Menjünk arrébb – hangom hallhatóan megremegett, kétségbeejtő volt, hogy láttam a vért és a mozdulatlanul fekvő Colet.

Felnézett rám, én pedig egy biztató tekintetet lövelltem felé és felsegítettem a hideg betonról. Elvezettem a helyszíntől több méterre lévő padhoz és leültettem, majd én is helyet foglaltam mellette. Láttam rajta, hogy nem bírja sokáig, így jelezve, hogy ne fogja vissza magát megöleltem. A könnyek kitörtek belőle és szüntelenül áztatták vékony pulóverem, azonban nem törődtem vele. Normál esetben örömmel töltött volna el az engem ölelő Niall, de most boldogabb lettem volna, ha nem történt volna meg az egész nap.

Erőtlenül figyeltem a mentőknek telefonáló Fitz-et, a bömbölő, zaklatott emberek látványát, minek következtében egy sós csepp hullott ki szememből és folyt végig nyugtalan arcomon. Enyhén megszorítottam a még mindig belém kapaszkodó fiút, aztán némileg eltoltam magamtól.

-            Menjünk haza – Mondtam neki halkan, közben tengerkék íriszeibe bámulva. Átnézett felettem a többiek felé, nagyot nyelt, majd bágyadtan bólintott.

Feltápászkodtam ülőhelyemről és az én, valamint az ő sporteszközéért mentem. Niallhöz visszaérve felé nyújtottam a tárgyat, néhány másodpercig hezitálva bámult rá, utána azonban remegő kézzel, de elvette azt. A hátizsákja már a vállán csüngött, így én is felkaptam sajátom.

Csigaléptekkel, némán haladtunk az otthonomhoz, ahova húsz perc alatt sikeresen megérkeztünk. Volt már nálam azelőtt, hiszen volt időnk az utóbbi egy évben, ennek következtében a szüleim már ismerték őt. Enyhén meg is lepődtem, mikor első találkozásuk után néhány nappal a vásárlásból hazaérve találtam őt a kanapén apukám társaságában focimeccset nézve. Ebből persze rájöhettem, hogy kedvelik őt, viszont szokatlan volt, hogy mégsem tartottuk annyira a kapcsolatot.

 A konyhába irányítottam a meggyötört fiút, ahol anyukám először mosolyogva köszöntött minket, majd meglátva a sápadt arcokat kétségbeesetten kérdezett okára. Megráztam a fejemet, jelezvén, hogy most nem szeretnék a történtekről beszélni, csakhogy Niall kérésemet megcáfolva mesélte el a történteket. Hangja rekedt, megviselt volt, szemei most nem csillogtak, hanem duzzadtan, pirosan pillantottak a padlóra. Ruháin néhol éktelenkedett egy-egy piros folt, tükrözvén a nemrégiben lezajlott balesetet. Szülőm meghökkenten jelentette be, hogy főz egy forró teát, eközben felhívta mellettem ülő barátom hozzátartozóját. Én közben leültettem a nappaliban, majd a bátyám szobájában kerestem neki néhány tiszta ruhát.

 Habár nem beszéltünk nagyon sokat, valamint nem is tudtam róla mindent, most olyan volt, mintha megértettük volna egymást, mintha mindenével tisztában lettem volna. Próbáltam jobb kedvre deríteni, ő is igyekezett az én hangulatom rendbe hozatalával, amiből elég furcsa szituációk keletkeztek. Annak ellenére, hogy le voltunk lombozódva és viszonylag kevésszer szólaltunk meg, jól éreztem magam a társaságában. Ugyan ez magától értetődő volt, abból következtetve, amit iránta éreztem.

 Este nyolcra jöttek érte, igaz, tizenhat éves volt, de ebben az állapotban nem hagyhattuk magára arra tizenöt percnyi útra sem. Először ellenkezett, utána viszont elfogadta sorsát és intve, egy halvány mosolyt küldve felém kilépett a házból. Bátyja megköszönte a vele törődést, majd ő is a fiú után sietett.

Szó nélkül caflattam fel a szobámba, egyedüllétre volt szükségem, nem volt kedvem egy fikarcnyi kommunikációhoz, illetve sajnálathoz sem, hiszen mit sem segít mindez. Ehelyett inkább bezárkóztam és egy könyv segítségével próbáltam elterelni figyelmemet, nem jártam sikerrel. Ideges voltam, az olvasás mindig jó hatással volt rám, kivéve akkor. Felkaptam a telefonom és Kelcy nevét kezdtem keresgélni, majd tárcsáztam azt. Kénytelen voltam megkérdezni, hogy is van Cole valójában. A vonal másik felén ülő lány szipogását halottam meg.

-      Blair, meghalt. – Kezdett el hangosan sírni az elkeserítő tényre.

A szemembe könnyek szöktek és bár erős akartam lenni, hirtelen tört ki belőlem minden érzelem, hangosan bömbölni kezdtem.

Nem találkoztunk sokat azelőtt, de mégis a baráti köröm egyik tagja volt, tizenhat éves korban igencsak megviselő elveszteni egy barátot, akkor is, ha nem a közeliek közé tartozik.