3.rész

Sziasztok nutellás nudlik

Olyan rég jelentkeztem, hogy már arra sem emlékszem mikor, amit el nem tudjátok képzelni mennyire röstellek, de egyszerűen nem tudom követni az eseményeket olyan gyorsan történik minden. Pislogtam egyet és már május vége van, mindjárt nyári szünet én meg csak kapkodom a fejem, hogy most mit csináljak. Kérlek, nézzétek el nekem! Őszintén remélem, nem vesztettem el az olvasóimat, de megígérem nem zár be a blog. Se ez, se a másik, egyszerűen több időre van szükségem, hogy megírjam, de itt vagyok! 

Most pedig hagylak titeket olvasni, mivel megjött a harmadik fejezet! 

Remélem tetszeni fog...

Kommenteket várok!

Hope

-                     Ne már!  – vigyorogtam rá, mintha teljesen őrült lettem volna. Talán az is voltam. – Én ezt eddig miért nem tudtam? – Lebiggyesztettem ajkaim és csodálatos arcát fürkészve vártam válaszát. Édesen elnevette magát és kissé piros árnyalatú  arcával karjaiban heverő hangszerére nézett.

-                     Blair, tíz perce történt mindez! – Szólt rám még mindig gitárját bámulva, habár most visszatekintve, mintha nem is lett volna olyan érdekes az a tárgy.

-                 Nem baj! – Álltam ki a magam igazáért, hogy barátnőm nem mondta el, összejött egyik kedves ismerősünkkel, aki miatt már hónapok óta a fellegekben járt.

Reakciómra a fiú elővillantotta tökéletesen aranyos mosolyát és felállt.

Jó volt így látni a néhány hete történtek után. Mióta visszajött minden napot együtt tölthettünk, így megismerhettem és láthattam az összes kis szokását, megrögzött mozdulatát, illetve kis, de mégis fontos dolgait.

Óvatosan szekrénye mellé helyezte hangszerét, majd újra elhelyezkedett mellettem. Néhány másodpercet habozott, végül kiterült ágyán, fejét pedig ölembe helyezte. Rám emelte tengerkék tekintetét és szégyenlősen mosolyra húzta ajkait. Mindig egy kisfiúhoz hasonlítottam, mert olyan ártatlan kinézettel, illetve személyiséggel rendelkezett, hogy az ember nem tudta elképzelni igaz-e, vagy nem.

-                     Blair? – Hallottam egy halk suttogást az ölemből. Rákaptam a tekintetem a fiúra, akin az időm minden percében gondolkodtam és kérdőn ránéztem.

-                     Lehet két embert szeretni? – Szinte alig hallottam hangját, egy pillanatra rám nézett, majd újra a plafont kezdte bámulni. A szívem kihagyott egy ütemet és hevesebben kezdett dobogni, hevesebben, mint eddig bármikor. Gondolataimba merültem, hogy megadhassam válaszát, ami nehéz volt. E kérdés sokszor megfogalmazódott bennem is, hiszen a levél másik felén lévő személy is jelent valamit, és persze ő is. Talán azt gondolja, két embert szeret? Ki lehet az?

-                     Nem – mondtam őszinte véleményemet. Eddig minden ilyen gondolkodásomnál ez lett a végeredmény. Hogy lehetnél szerelmes két emberbe? Igaz, nehéz eldönteni a különbséget a vonzódás és a szerelem között, de nem ugyanaz. Egyáltalán nem.

Kétkedőn pillantott fel rám, majd lesütötte tengerkék íriszeit. Láttam valamit szemeiben, amit egyszerűen nem tudtam kivenni. Felsóhajtottam és beletúrtam viszonylag hosszú hajamba.

-                     Te szeretsz valakit? – bökte ki a kérdést, amit annyira reméltem, hogy nem fog. Idegessé váltam, nem tudtam mi lehetne a helyes válasz kérdésére. Beharaptam ajakamat és erősen koncentrálni kezdtem. Lehunytam szemeimet és kinyögtem, amit leginkább helyesnek tartottam.

-                     Talán. – hangom megremegett, csak remélni tudtam, hogy nem vette észre zaklatottságomat, amit már alig bírtam elrejteni.

Felült, és velem szembe helyezkedett el az ágyon. Törökülésbe pakolta lábait és kíváncsian rám tekintett. Nem mertem ránézni, úgy tettem, mintha nem láttam volna pillantását, az ablakon kezdtem kibámulni. Persze, semmi érdekes nem volt odakint, de zavart voltam és nem akartam, hogy lássa. Percekig várt türelmesen, nézett, aztán azonban megunta és rákérdezett.

-                     Ki az? – összeszorítottam ajkaimat, nehogy minden érzésem meglátszódjon arcomon. Nyelvemre is ráharaptam, nehogy olyat mondjak, amit utána megbánnék. Nem hazudhattam, nem voltam rá képes, hogy azt mondjam mást szeretek. Ez volt az egyetlen dolog, amiről képtelen voltam hazudni. Viszont elmondani sem akartam, féltem, hogy elveszítem őt. Őt, aki a legfontosabb személlyé vált normális kis életemben. Ha ő nem lenne, unalmas lenne minden, talán magányos is lennék, hiszen Kelcyvel és Abbieval nem tudok minden percben találkozni. Mindketten járnak mindenféle foglalkozásra, szakkörökre, amíg én otthon ülnék és unatkoznék egyedül, HA Niall nem lenne. De itt van, és az utóbbi időben minden percben itt volt és én is ott voltam. Minden olyan jónak tűnt, semmi kedvem sem volt elrontani mindezt. Olyan sok mindenen mentünk keresztül.

Újra egy sóhajt hallattam és elkezdtem körülírni néhány dolgot.

-                     Van egy srác – rágcsáltam alsó ajkamat idegességemben. – Azt hiszem, szeretem, de nem tudom, elmondjam-e neki. – mondatom végére hangom elhalkult, mintha megnémultam volna. Nem is voltam benne biztos, hogy hallotta-e utolsó néhány szavam. Íriszeit belefúrta enyémekbe, ledermedtem, aztán hirtelen az élet visszatért belém és felpattantam.

Elmotyogtam neki egy „mennem kell”-t és táskámat felkapva kirohantam a házból.

Az erdő felé igyekeztem, nem jártam ott már két napja, reméltem, hogy néhány hét múlva sikerült válaszolnia az ismeretlennek.

Beivódott mozdulatokkal caflattam az ismerős helyre, az ismerős fák közé a szintén ismerős padhoz. Benyúltam a fa kis odújába és megtapintottam a keresett tárgyat. Gyorsan bontottam ki a fehér borítékot és vezettem végig szemeim a kanyargós sorokon. Lélegzetem szinte elállt, nem tudtam mit gondoljak, mit válaszoljak, és mit tegyek. Szám elé helyeztem tenyerem és nagyokat lélegeztem, próbáltam lenyugodni és elfogadni a tényt. – Hát, tényleg nem vagyok két emberbe szerelmes. – suttogtam magamnak, annyira halkan, hogy még abban sem voltam biztos, hogy kimondtam, vagy csak gondoltam a szavakat.

Többször gondoltam már arra, hogy talán ő lapul a papírok mögött, de mindig elhessegettem a gondolatot, azt hittem az nem lehetséges. Most viszont, éppen leírta, hogy miért nem jelentkezett az elmúlt időben.

A legjobb barátja meghalt egy gördeszka balesetben, új barátot szerzett és vele volt minden nap. Azt írta rettentően fájt neki, de a barátja segített és, hogy rettentően örül, hogy van valaki, aki megérti. Hátradőltem a padon, amit rögtön megbántam, mivel a fűben hanyatt feküdve találtam magam. A fejem és hátam sajgott az eséstől, de nem volt vészes. Nyögdécselve felkeltem és visszaültem előző helyemre. Felnéztem az égre és eldöntöttem. Eldöntöttem, mit kell tennem.

Felálltam és visszaindultam a házhoz, ahonnan nemrég távoztam.

Mélyeket lélegezve álltam a gesztenyebarna ajtó előtt. Már sokadszorra emeltem öklöm, hogy bekopoghassak, de egyik alkalommal sem jártam sikerrel. Leültem az egyik kis lépcsőfokra és erőt gyűjtöttem tettemre. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem hittem volna, hogy ennyire.

Niall lassan, lehajtott fejjel nyitott ajtót, komótosan emelte rám tekintetét, miben csipetnyi remény tükröződött. A kezemben a levelet szorongatva álltam és néztem a fiút, aki időközben arrébbállt, hogy beengedjem. A szobájába indultunk és újra leültünk oda, ahol félórával ezelőtt voltunk. Rátekintett a papírra a kezemben, arca kíváncsivá vált, száját szólásra nyitotta, azonban én leintettem.  Némán átnyújtottam neki a levelet, amin rögtön átfutatta tekintetét. Ajkai kissé szétnyíltak csodálkozásában, majd értetlen tekintetét rám emelte.

-                     Velem beszéltél levélben. – szólaltam meg halkan. A szavak alig jöttek ki a torkomon, szinte fájt kimondani, mégis erőltettem. – Én sem tudtam róla, hogy te vagy. – tettem hozzá gyorsan, nehogy azt higgye átvertem, hiszen semmi ilyen sem történt. Ha pedig megharagudna rám, én biztosan nem bírnám ki.

Bólintott, hogy megértette, majd megszólalt. Szavai szívemig hatoltak, szívem nem egy, hanem több ütemet is kihagyott. Annyira, hogy már attól féltem a végén megáll, és nem indul be többet. Viszont ez nem történt meg, tovább dobogott, de gyorsabban, erősebben, hangosabban, mint bármikor máskor.  Mintha azt akarná, engedjem ki, mert e hazugság már túl jó, hogy igaz legyen.

-                     Hát, tényleg nem vagyok két emberbe szerelmes. – mondta ugyanazon szavakat, miket én ejtettem ki percekkel ezelőtt, az erdőben.

2. rész - Vidd innen!

Sziasztok!
Örömmel jelentem be, hogy közel három hét után meghoztam a második részt!
Illetve szeretnék bocsánatot kérni a késésért, azért remélem nem utáltatok meg és hagyjátok itt szerény irományaimat!
Olvassátok el, valamint írjatok véleményt, kérlek! Igazán sokat jelentene néhány kommentecske a fejezet alatt, hiszen csak úgy tudom megállapítani, hogy elég jó e történet, ahhoz, hogy folytassam...
Szóval... Remélem elnyeri a tetszéseteket és hajlandóak vagytok vélemény nyilvánításra!

Másnap reggel vörös, feldagadt szemekkel ébredtem, amik rettentően fájtak. Ráadásul a fejem is sajgott, illetve olyan fáradt voltam, mint, aki egy hete nem aludt. Anyukám mosolyogva nyitott be a szobámba, ám mikor meglátta meggyötört arcomat, tekintete elkomorodott.

-  Jól vagy? – Sietett oda hozzám és méregetni kezdett, nincs e valami komolyabb bajom.

Megráztam a fejem.

-   Meghalt. – Nyögtem ki halkan, rekedten. Fel sem ismertem saját hangomat, annyira

eltorzította az éjszakai hiszti roham. Csoda, hogy nem vertem föl, akkor már alvó szüleimet. Emlékszem bömbölésemre, soha nem vesztettem még el barátomat azelőtt, most senkinek nem kívánom azt, amit érzek. Minden percben elém ugrik a kép, eszméletlen, vérrel körbevett testéről. Szülőm hitetlenül megrázta a fejét, majd halkan sóhajtott, végül szorosan megölelt.

-    Maradj itthon, pihend ki magad. – Simította meg gyengéden görnyedt hátamat.

Némán bólintottam és a konyhába indultam, ahol megpillantottam fekete hajú apukámat, aki éppen az aszalnál ülve falatozott. Kihalásztam egy túró rudit a hűtőből és elhelyezkedtem családtagom mellett, aki furcsán méregetett, majd száját szólásra nyitotta, azonban kérdését megelőzve elárultam a választ. Minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam, valamint, hogy erősnek tűnjek. Lelkességet színlelve bizonygattam, hogy megleszek, nem nagy úgy. Belülről viszont emésztett a szörnyű baleset emléke, ami életem legrosszabb élménye volt.

Visszamásztam szobámba és bedőltem a puha alvóhelyemre. Hason feküdtem és hagytam, hogy gondolataim elröpítsenek a legtávolabb helyekre. Viszont az a nálam többszörösen erősebb ismeretlen valami, erőszakosan az álmok világába húzott. Újra átéltem a nem is olyan rég történt esetet. Azt azonban furcsának találtam, hogy tudtam, álmodom. Próbáltam erőlködni, ordítottam, kapálóztam, csipkedtem magam, de semmi sem segített. A történések csak haladtak a maguk gonosz tempójában, ugyanúgy, ahogy azelőtti nap délután.

Levegőt kapkodva ültem fel és tapogatóztam fekete telefonom után. Néhány pillanat múlva megéreztem a téglalap alakú tárgyat, majd előhalásztam azt a paplan alól. Még mindig remegő kezekkel nyomtam meg az oldalán elhelyezkedő gombok közül egyet, és a képernyőre pillantva megállapítottam, hogy délután négy óra volt. Akaratlanul is eszembe jutott álmom, minek következtében kénytelen voltam megtörölni izzadt homlokom, amire nedves hajszálaim tapadtak.

-  Basszus – Suttogtam magamnak és hirtelen felugrottam.

Az erdőbe siettem, a kopott pad mögötti öreg tölgyfához. Az idő múlt, az évszakok változtak, a levélkupac eltűnt, így a mi üzeneteink a tölgyfa odújába vándoroltak. Gondolataimba merülve sétáltam a bizonyos helyre, nem vittem magammal a négykerekű eszközt, a baleset óta ránézni sem bírtam, habár ez nem azt jelenti, hogy többet nem fogom használni, csupán szükségem volt egy kis időre.

Végre megpillantottam az öreg, piros ülőalkalmatosságot, gyorsítottam lépteimen, így másodpercek alatt ott termettem. Azonban csalódottan tapasztaltam, hogy a sötét bemélyedés jelenleg teljesen üresen tátongott. Agyamban rögtön elméletek játszódtak le, lehetőségeket láttam arra, hogy talán kifújta a szél, vagy egyszerűen ma nem ért rá az illető, de minden egyes érvnél volt valami, ami megcáfolta a feltételezést. A szél minimálisan sem volt jelen, az én előző levelem pedig eltűnt. Ez pedig azt bizonyítja, hogy Ő elvitte, olvasta, de nem válaszolt. Egy ideig ültem ott és agyaltam, de végül feladtam és haza indultam.

***

Egy hét telt el, Niallt azóta nem láttam, illetve semmit sem hallottam felőle. Nem írt, nem hívott, nem járt iskolába. Féltem, hogy valami baj történt, de talán csak magányra volt szüksége, így nem zavartam őt. Én jobban lettem, habár az első napokon iszonyú volt a szenvedés, beleképzeltem magam Niall helyébe és rájöttem az én fájdalmam közel sem ért fel ahhoz, amit ő érzett. Akkor beláttam, hogy képes vagyok túltenni magam rajta, és így is lett. A kép a mozdulatlan testről még mindig kísértett, de már tudtam, hogy megcsinálom.

Mint minden reggel, most is a szekrény előtt állva fecserésztünk Kelcyvel és Abbie-val, amikor valaki megérintette a vállam. Hátra fordultam és kissé meglepetten tapasztaltam, hogy ki volt az illető. Fehér magas szárú cipőt viselt, sötétkék farmerja a bő divatot képviselte, pólója egyszerű volt, akár az iskolafolyosó falai, lenőtt haja pedig kócosan díszelgett édes arca felett. Látszott, hogy nem foglalkozott a megjelenésével, valószínűleg a szülei küldték iskolába is. Halványan rám mosolygott, szemei azonban szomorúságot tükröztek. Egy ideig mozdulatlanul vizslattuk egymást, majd hirtelen karjaiba zárt. Éreztem, hogy szüksége volt valakire, aki kihúzza a gödörből, hát úgy döntöttem én leszek az a személy. Érintése szinte felpezsdített, a bőröm forró lett, valamint libabőrös. Csak remélni tudtam, hogy nem vette észre testem automatikus reakcióját. Csupán néhány perc múlva húzódott el. Úgy éreztem az egyik részemet szakítják el tőlem, újra ott akartam lenni, hozzá a lehető legközelebb. Ránéztem barátnőimre, akik még mindig mellettünk helyezkedtek el. Érdekesen, közben sajnálkozva, illetve szomorúan nézték a fiút, aki kis hezitálás után megszólalt.

-  Vidd el ezt tőlem. – Suttogta olyan hangerővel, hogy előtte állva alig hallottam meg mondatát. A gördeszkáját nyújtotta felém, kezei látszólag remegtek. Nem akartam megtenni, fontos volt neki ez a sport, most pedig csak úgy fel akarta adni. Fogalmam sem volt mit tegyek, segíteni szerettem volna neki, de nem kéne feladnia a szenvedélyeit.

-    De hát… - Néztem az említett tárgyra, viszont nem tudtam befejezni a mondatom, közbevágott.

-   Kérlek – Arca kérlelően bámult rám, egy sóhaj kíséretében vettem el tőle és beraktam a szekrényembe. Itt lesz, ha majd visszakéri.

Megsajnáltam. Hogy is lehet visszautasítani őt? Már akkor is tudtam, hogy tökéletes a számomra, hogy majd az emberek is rájönnek erre. Tudtam, hogy meg kell becsülni, a szíve hatalmas volt. Ő sem volt hibátlan, de az én szememben hibái is a tökéletessége része volt.

-   Köszönöm.  – Szólalt meg szinte hangtalanul.

Láttam rajta, hogy legszívesebben elsírná magát, viszont erős srác lévén nem mutathatta gyengeségét. Nehézkesen, de visszatartotta előtörni akaró könnyeit. Alsó ajkam beharapva figyeltem a szenvedő fiút, majd megöleltem. Arcán vállamba fúrta, teste pedig elernyedt, éreztem mély levegővételét, gyorsan dobogó szívét, próbált megnyugodni, erősnek maradni. Végül a csengő hangjára távolodott el. Bíztatóan rámosolyogtam, mire ő megfogta a kezem és megszorította. Mélykék szemeiben felfedeztem a köszönetet, amit már nem volt ereje kimondani, így is többet beszélt, mint amire számítottam.

Fizika órán ülve rájöttem, hogy mi is történt percekkel ezelőtt valójában. Rágcsálni kezdtem ajkaimat, miközben az eseten filóztam. Mikor kerültünk mi ilyen közel egymáshoz? Sokszor tettem fel magamnak ezt a kérdést, azonban ez most nem számított. Ki kellett találnom, hogy hogyan érezhetné jobban magát, hogy hogyan segíthetnék rajta, de semmi ésszerűt nem ötlöttem ki. Annyira elfoglaltak az efféle gondolatok, hogy a levél teljesen kiment a fejemből. A hét leforgása alatt egyetlen üzenetet kaptam, amin a következő állt: „Sajnálom, ha jobbra fordulnak a dolgok, még beszélünk.” Azóta nem írt többet, én mindennap reménykedve sétáltam a megszokott helyre, de nem találtam új levelet. Aznap viszont nem látogattam el az elhagyatott parkba, nem azért, mert nem szerettem volna, hanem, mert mással töltöttem az időt.

Éppen indultam ki az iskola bejárati ajtaján, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Abban a másodpercben tudtam, hogy ki a hang tulajdonosa, bárhol felismerném azt a csodálatos dallamot. Hátra fordultam, ahol a szőke ír tüneményt pillantottam meg felém kocogni. Fekete, kopott hátizsákja lazán lógott a jobb vállán, miközben ő kezével fogta nehogy lecsússzon onnan.

-     Nem töltenéd velem a délutánt? – Mondata hallatára szívem úgy kezdett dobogni, mintha egy kilométeres távot futottam volna le az imént. Érdeklődően vizslatta arcomat, úgy várt válaszomra. Ajkaimat kissé összeszorítva bólintottam.

-     Hova megyünk? – Kérdeztem, mikor kilépünk a fülledt épületből. Ránéztem a mellettem sétáló Niallre, aki a felhozott témakor miatt enyhén idegessé vált.

-  Öhm… Hozzánk – Vakargatta a tarkóját. Ösztönös mozdulatára elmosolyodtam, nem szóltam semmit, csak figyeltem őt. Az arcát, szemeit, amikkel kerülte tekintetem, kócos hajában szántó ujjait, vállát, kicsit átlátszó fehér pólóját, vékony derekát, amin lazán lógott megszokott farmerja, illetve fehér magas szárú cipőjét, ami gyakorlatilag már szinte a védjegyévé vált.  – De otthon van anyu. – Kezdett magyarázkodni, amire azonban semmi oka nem volt. Fejemet rázva ajkaimat feljebb görbítettem.

-    Menjünk. – Szólaltam meg kedvesen, ő pedig nagyot nyelve bólintott.

Olyan különleges volt ez a fiú, bárkivel fogadtam volna, hogy még sosem látott hozzá hasonlót. Nem tudtam megmondani az okát, de éreztem, hogy ő nem olyan, mint bárki, ő más volt, mindig is az volt és mindig az is lesz. Állandóan azon kattogott az agyam, hogy vajon mitől lehet ez a fiú ilyen rendkívüli? Talán a haja, a szemei, az arca, vagy a kezei. Vagy talán a szerénysége, az ösztönös mozdulatai vagy az örökös ártatlansága? Nem tudhattam, de egyelőre az is elég volt, hogy e csoda hajlandó volt hozzám szólni, nem hogy velem lenni iskola után.

1. rész

Sziasztok!

Meghoztam az első részt! Remélem, habár nem lett a legboldogabb, tetszeni fog! Mindenesetre írjátok le nekem a véleményeteket, akár jó, akár nem! Ha pedig tetszik pluszozzatok, illetve iratkozzatok fel!

Jó olvasást! 

Hope

Az idézeteket lassan normál módú beszélgetések váltották fel, habár még mindig nem tudtuk ki lapul a levél másik oldalán. Kíváncsi voltam, akár egy kisgyermek, ki most lát először rózsát. Ugyanakkor féltem, hogy a titkos levelezőtársam valójában egy idős pedofil, ezért nem árultam el olyasféle információkat, mik bajba keverhettek volna. Még csak a nevemet sem, akárcsak ő, én is egyetlen betűvel pecsételtem meg, hogy én voltam az utolsó üzenet írója. Beszélgetéseink mindig jókedvűek voltak, hamar megtaláltuk a közös hangot, valamint annak ellenére, hogy mindennél jobban tudni akartam ki volt ő, tetszett a titokzatosság.

 Naponta kaptam, illetve küldtem őket, de valahogy sohasem futottam össze vele, pedig rengetegszer képzeltem el milyen is lehet ő igazából.  Elgondolkodtam rajta mi történne első találkozásunkkor, hogy vajon ilyen jól elbeszélgetnénk e akkor is, ha egymással szemben ülnénk. De ezt nem tudhattam, hiszen még azzal sem voltam tisztában, hogy hány éves, valamint mi a neve.

Kelcyvel mentünk iskolába, mint minden hétköznap reggel, immár több mint egy éve. A legjobb barátnőmnek számított ő, habár nem puszilgattuk, ölelgettük egymást minden percben, nekünk nem ezt jelentette a barátság. Tudtuk, ha a másiknak gondja van és tudtuk, hogyan kezeljük azt. Örültem neki, hogy ez idő alatt megismerhettem őt.

Tavaly decemberben költöztünk ide London forgalmas utcáiról. Niallt néhány hónappal ezután ismertem meg, márciusban, ugyanezen hónap 13-án. Aznap volt egy esztendeje, hogy először futottunk össze a gördeszka pályán. Őszintén, mikor először megláttam a lélegzetem is elállt, szívem pedig hevesen dobogott. Vissza akartam fordulni és elmenni, nem akartam vele megismerkedni, barátokká válni, mert féltem többet éreznék iránta. Első pillantásra más volt, mint a többi fiúnál, náluk nem volt jelen az a furcsa érzés.

Az épület elé érvén felkaptuk sporteszközeinket és a portásnak köszönve beléptünk a diákoktól hemzsegő létesítménybe. Igaz, a folyosón való közlekedés kissé veszélyes volt, szerettem ezt az iskolát. A tanárok tűrhetőek voltak, sokan féltek tőlünk, bár nem tudtam miért.

-          Na, és ki az új jelölt? – nézett rám barátnőm kíváncsian, miközben körbe-körbe tekingettem egy személyt keresvén.

-          Senki.  – feleltem zavartan rá se nézve a lányra.

Nem akartam senkinek sem elmondani, hogy talán érzek iránta valamit, még Kelcynek sem, nem akartam elhamarkodni a döntésem. Pontosabban egy éve nem akartam elhamarkodni, de az nem is igazán számít, a lényeg, hogy magamnak se vallottam be érzelmeimet.

Makacsul tagadtam feltételezését, mígnem rosszallóan hagyta a témát.

Mindig is utálta, amikor tudta, hogy nem árulok el neki valamit, különösen, amikor azzal is tisztában volt, hogy név szerint mi, illetve ki is az a személy. Ez pedig már rengeteg ideje tartott, hálás voltam neki, hogy azon kívül, hogy majdnem mindennap faggatott nem sértődött meg rám.

Az elmúlt hetek leforgása alatt többen jegyezték meg, hogy szokatlanul viselkedem. Többek között Kelcy, Abbie és a szüleim, akiknek fogalmuk sem volt a rejtélyes levelekről.

Abbieval voltam a legjobban az egész osztályból, bár nem beszéltünk sokat, órákon szinte mindig mellettem ült, jó barátnőm volt ő. Számíthattam rá, mikor kellett.

A szüleimmel sem volt különösebb problémám, hisz teljes mértékben hasonlítottak az átlagosra, szerettem őket, ők is engem, nem mondtam el nekik mindent, de állandóan örömmel meséltem az aznap elsült aranyköpéseket.

Matekórán ültem, amikor a zsebemen lévő készülék rezegni kezdett. Észrevétlenül halásztam elő és néztem meg az üzenetet. „Suli után a parkban” – olvastam el a mellettünk levő osztályban ülő fiútól érkezett SMS-t. Nem írtam vissza, azonban magamban rábólintottam a megszokott találkozásra. Titkon izgatott voltam és reméltem, hogy végre történhet valami.

***

A parkba siettem meglesni a legújabb levelet, amit nem nagy meglepetésemre meg is találtam. A hobbiiról írt, hogy szenvedélye az éneklés, illetve gitározás, de még senki előtt nem játszott. Gyorsan előkaptam egy üres papírt és ráfirkantottam a válaszom, valamint saját kedvenc tevékenységeim, az ismeretlentől kapottat pedig elraktam, akárcsak az előzőket. Miután ezzel végeztem felkaptam eszközömet és a megszokott törzshelyünkre indultam, a pályára. Szerettem azt a környéket, éreztem, hogy odatartoztam.

Mindenkiből ösztönösen jöttek a tanult trükkök, már-már az összest elsajátítottuk. Mikor már kellően elfáradtam a gördeszkámra ülve pihentem le, majd sóhajtva hátradőltem és figyeltem barátaim. Nem tartottam mindegyikükkel rendszeresen a kapcsolatot, volt olyan, akinek csak a nevével voltam tisztában, de senkinek sem volt gondja a másikkal. Jól megvoltunk, minden délután kellően elégedettek voltunk az aznap szerzett élmények végett.

 Az egyik ugrás közepette Cole hirtelen a földre zuhant, ahogy szokás szerint történt mindenki felnevetett, majd mikor a fiú nem kelt fel csönd telepedett le közöttünk. Mivel messzebb voltam, illetve a többiek takarták őt, nem láthattam mi is történt pontosan, de tudtam, hogy baj van. Idegesen felálltam és bár félve, de közeledni kezdtem, addig, amíg meg nem pillantottam az eszméletlenül fekvő ismerősömet. A szám elé kaptam a kezem, rosszullét fogott el, mikor megláttam a feje alatt elterülő vértócsát. Nem hittem a szememnek, azt hittem álmodom, de a hangos zsivaj és az elém terülő látvány az ellenkezőjét bizonygatta.

Niall szinte már sírva szorongatta legjobb barátja kezét, hiába próbálták elvinni onnan minden erejéből tiltakozott. Sok éve ismerte őt, közel álltak egymáshoz, ezt jól tudtam, hiszen szinte mindent együtt csináltak. Együtt nőttek fel, jártak óvodába, iskolába. Egy napot is nehezükre esett elviselni a másik nélkül.

Lassan sétáltam felé és tettem kezem a vállára, mire megrázkódott.

-            Hagyjatok! – Szólalt meg kissé hangosabban, szipogva. Tisztában voltam vele, hogy nem akart kiabálni, nem volt szándékában megbántani akárkit is. Azt is tudtam, hogy nem sírhatok, hogy erősnek kell lennem. Hát nagyot sóhajtva visszafojtottam érzelmeim.

-            Niall – Suttogtam nevét erőtlenül – Menjünk arrébb – hangom hallhatóan megremegett, kétségbeejtő volt, hogy láttam a vért és a mozdulatlanul fekvő Colet.

Felnézett rám, én pedig egy biztató tekintetet lövelltem felé és felsegítettem a hideg betonról. Elvezettem a helyszíntől több méterre lévő padhoz és leültettem, majd én is helyet foglaltam mellette. Láttam rajta, hogy nem bírja sokáig, így jelezve, hogy ne fogja vissza magát megöleltem. A könnyek kitörtek belőle és szüntelenül áztatták vékony pulóverem, azonban nem törődtem vele. Normál esetben örömmel töltött volna el az engem ölelő Niall, de most boldogabb lettem volna, ha nem történt volna meg az egész nap.

Erőtlenül figyeltem a mentőknek telefonáló Fitz-et, a bömbölő, zaklatott emberek látványát, minek következtében egy sós csepp hullott ki szememből és folyt végig nyugtalan arcomon. Enyhén megszorítottam a még mindig belém kapaszkodó fiút, aztán némileg eltoltam magamtól.

-            Menjünk haza – Mondtam neki halkan, közben tengerkék íriszeibe bámulva. Átnézett felettem a többiek felé, nagyot nyelt, majd bágyadtan bólintott.

Feltápászkodtam ülőhelyemről és az én, valamint az ő sporteszközéért mentem. Niallhöz visszaérve felé nyújtottam a tárgyat, néhány másodpercig hezitálva bámult rá, utána azonban remegő kézzel, de elvette azt. A hátizsákja már a vállán csüngött, így én is felkaptam sajátom.

Csigaléptekkel, némán haladtunk az otthonomhoz, ahova húsz perc alatt sikeresen megérkeztünk. Volt már nálam azelőtt, hiszen volt időnk az utóbbi egy évben, ennek következtében a szüleim már ismerték őt. Enyhén meg is lepődtem, mikor első találkozásuk után néhány nappal a vásárlásból hazaérve találtam őt a kanapén apukám társaságában focimeccset nézve. Ebből persze rájöhettem, hogy kedvelik őt, viszont szokatlan volt, hogy mégsem tartottuk annyira a kapcsolatot.

 A konyhába irányítottam a meggyötört fiút, ahol anyukám először mosolyogva köszöntött minket, majd meglátva a sápadt arcokat kétségbeesetten kérdezett okára. Megráztam a fejemet, jelezvén, hogy most nem szeretnék a történtekről beszélni, csakhogy Niall kérésemet megcáfolva mesélte el a történteket. Hangja rekedt, megviselt volt, szemei most nem csillogtak, hanem duzzadtan, pirosan pillantottak a padlóra. Ruháin néhol éktelenkedett egy-egy piros folt, tükrözvén a nemrégiben lezajlott balesetet. Szülőm meghökkenten jelentette be, hogy főz egy forró teát, eközben felhívta mellettem ülő barátom hozzátartozóját. Én közben leültettem a nappaliban, majd a bátyám szobájában kerestem neki néhány tiszta ruhát.

 Habár nem beszéltünk nagyon sokat, valamint nem is tudtam róla mindent, most olyan volt, mintha megértettük volna egymást, mintha mindenével tisztában lettem volna. Próbáltam jobb kedvre deríteni, ő is igyekezett az én hangulatom rendbe hozatalával, amiből elég furcsa szituációk keletkeztek. Annak ellenére, hogy le voltunk lombozódva és viszonylag kevésszer szólaltunk meg, jól éreztem magam a társaságában. Ugyan ez magától értetődő volt, abból következtetve, amit iránta éreztem.

 Este nyolcra jöttek érte, igaz, tizenhat éves volt, de ebben az állapotban nem hagyhattuk magára arra tizenöt percnyi útra sem. Először ellenkezett, utána viszont elfogadta sorsát és intve, egy halvány mosolyt küldve felém kilépett a házból. Bátyja megköszönte a vele törődést, majd ő is a fiú után sietett.

Szó nélkül caflattam fel a szobámba, egyedüllétre volt szükségem, nem volt kedvem egy fikarcnyi kommunikációhoz, illetve sajnálathoz sem, hiszen mit sem segít mindez. Ehelyett inkább bezárkóztam és egy könyv segítségével próbáltam elterelni figyelmemet, nem jártam sikerrel. Ideges voltam, az olvasás mindig jó hatással volt rám, kivéve akkor. Felkaptam a telefonom és Kelcy nevét kezdtem keresgélni, majd tárcsáztam azt. Kénytelen voltam megkérdezni, hogy is van Cole valójában. A vonal másik felén ülő lány szipogását halottam meg.

-      Blair, meghalt. – Kezdett el hangosan sírni az elkeserítő tényre.

A szemembe könnyek szöktek és bár erős akartam lenni, hirtelen tört ki belőlem minden érzelem, hangosan bömbölni kezdtem.

Nem találkoztunk sokat azelőtt, de mégis a baráti köröm egyik tagja volt, tizenhat éves korban igencsak megviselő elveszteni egy barátot, akkor is, ha nem a közeliek közé tartozik.

Prológus

Sziasztok! Meghoztam nektek a prológust! A 
véleményeket, feliratkozókat, pluszokat várom!:)
Valamint szeretném bejelenteni, hogy jelentkeztem két versenyre.:)

Hope

A világ változik, akárcsak az emberek és az érzelmek. Ez történhet jó, vagy akár rossz irányba is. 
A legtöbb alkalommal rajtad áll a választás, de vannak esetek, amikor a sors elveszi tőled e lehetőséget. Azonban, ha küzdesz a jogodért, ha tényleg szeretnéd, elérhetsz bármit. Nem számít, milyen szörnyűségről is van szó, nem számít, mi történt a múltban, mit rontottál el, hibáidat mindig jóra fordíthatod, akkor is, ha ezeket nem te követted el.  
Előfordulhat az is, hogy csak te gondolod, ballépést követtél el, tulajdonképpen pedig ez volt életed legjobb botlása. Erre később úgy is rájössz, ugyan arra figyelned kell, ez ne túlkésőn történjen meg, mert ha igen már nem biztos, hogy lesz alkalmad rendbe hozni. 
Így történt ez velem is, habár elszúrtam, kaptam egy újabb lehetőséget, amit megragadva sikerült mindent helyrehoznom.  Voltak melléfogások, vesztettem el személyeket, akikről akkor azt hittem mindig velem lesznek, illetve, hogy fontos vagyok nekik. Az idő múlásával azonban rá kellett jönnöm, nem minden úgy történik, ahogy mi azt szeretnék, valamint ahogy eltervezzük.  Most azért ülök itt, e szerkezet előtt, hogy megosszam veletek életem meghatározó élményeit, hogy ösztönözzelek, hogy egy csipetnyi reménnyel gazdagítsalak benneteket a boldog véggel kapcsolatban.

Történetem Mullingar egyik nem látogatott parkjában kezdődik, amit rendszeresen felkerestem. Mint minden alkalommal akkor is az öreg tölgyfa alatt elhelyezkedő kis, kopott padhoz indultam. E liget egy erdőben volt megtalálható, a fák benőtték a régen metszett sövényeket, az egyetlen, ami megmaradt a rozoga, régen piros színű pad volt. A hely teljes mértékben a farengeteg részévé vált, senki nem járt már oda, egyedül én, a furcsa, tizenhat éves kislány. A lócához közeledvén megpillantottam egy oda nem illő tárgyat a levelek kupacában. Felkaptam azt, szétnyitottam a félbehajtott papír fecnit és kíváncsi ember lévén elolvastam a rajta található dőlt betűket. Némileg nehezemre esett megtenni, ugyanis az illető nem rendelkezett a legszebb kézírással, viszont megbirkóztam a feladattal. – Ne álmodd az életed, éld az álmaid. – olvastam magamnak suttogva az elgondolkodtató idézetet, ami el is érte hatását. A lapot a kezemben tartva ültem le, közben újra és újra megismételve a rövidke sorokat. Az első kérdésem az volt, hogy: Mit is kereshetett itt bárki? A másik pedig: Mit akart ezzel közölni, kinek?

Az idő elrepült, akár egy vándorló madár a tél elől, nekem pedig ideje volt indulnom. Délután öt körül lehetett, szerda volt, tehát másnap újra élhettem át az iskola gyötrelmeit. Voltaképpen nem volt olyan szörnyű, egy-két emberrel beszéltem, a többiekkel nem zaklattuk egymást túlságosan. Egyikük Abbie volt, akit egy évvel ezelőtt az ideköltözésem napján ismertem meg, nem voltunk legjobb barátok, de jól ki tudtuk tárgyalni rengeteg közös érdeklődési körünket a hét minden napján. Aztán ott volt Kelcy, akivel, két héttel később találkoztam egy tökéletes véletlen folytán.

Az iskolánkban mindig a pokol uralkodott, diákok biciklivel, gördeszkával, rollerrel közlekedtek a folyosón, hangos nevetések vízhangoztak, a falnak döntve a másikat csókolóztak és a tanárok mindezekre rá se hederítettek. Így én is használatba vettem néhány éve vásárolt gördeszkámat, azonban egy baleset folytán egyik nap ütköztem egy másik személlyel, aki ugyanazt tette, mint én.  Ő volt Kelcy, akivel már az első percekben megtaláltuk a közös hangot, holott megismerkedésünk nem éppen volt fájdalommentes.

Egy hosszú órányi ücsörgés után hazaindultam, de egy utolsó hirtelen gondolattól vezérelve hátizsákomból kitépve egy papírt ráfirkantottam néhány random szót. – Rossz úton jár az, ki álmokból épít várat s közben elfelejt élni. – Összehajtottam, majd ugyanoda tettem, ahova az idegen helyezte sajátját. Fogtam a táskámat és eltűntem a helyszínről.

Csütörtök volt, reggel és idegtépő, a szekrényemhez siettem a következő órámhoz szükséges felszerelésért. Percekig babráltam kulcsaimmal, mikor végre sikerült kitárnom az ócska vasszekrény ajtaját és kivennem a vonalzóimat. Éreztem, hogy valaki mögém lépett és abban a hitben, hogy Kelcy az, mosolyra húztam ajkaim és megfordultam, azonban akkor nem a várt egyén fogatott. – Na, a deszkát hol hagytad? – vigyorogva ejtette ki száján a szavakat és válaszomra várva figyelte arcvonásaim. Mindig is utáltam, ha néztek, ám ez más érzést keltett bennem. Idegessé váltam, tenyerem izzadt, lábaim remegtek, arcomat forróság öntötte el. Arrébb álltam és a szekrényem belsejébe mutattam, ahol az előbb említett tárgy hevert. A tarkóját vakargatva bólogatni kezdett, majd intve elindult a terme felé. Furcsálltam a helyzetet, nem láttam még ilyennek a srácot, aki a kisujjából rázza ki mit is mondjon egy lánynak. A vele való találkozásunk is a bizonyos sporteszköznek köszönhetően történt meg.

Kelcyvel mentünk ki a pályára, először voltam itt. Egyetlen köve sem hasonlított a Londonira, de tetszett. Viszont nem voltunk egyedül, a suli népszerű srácai is jelen voltak néhány lány kíséretében, akik hisztérikusan nevettek minden idétlen viccükön. Abban a pillanatban úgy gondoltam csak megfordulok és hazasétálok, de az engem kísérő barátnőm megragadta a kezem és feléjük kezdett rángatni. Nem voltam még profi, nem tudtam trükköket, éppen ezért látogattunk oda aznap, mivel megígérte, hogy tanít néhány dolgot. Sóhajtva követtem őt a földet pásztázva, nem mertem felnézni, eszemben sem volt, hogy lássam lenéző pillantásaikat. Azonban egy idő múlva kénytelen voltam felemelni tekintetem és meglepődtem, mikor megláttam Kelcyt velük beszélni. Hangját is észleltem, amiben azt hangoztatta, hogy oda kéne mennem. Követtem utasításait, így erőt véve magamon feléjük indultam. – Niall Horan – nyújtotta a kezét rögtön a szőke hajú, kissé gyerekes arcú fiú. Mosolyogva fogadtam és viszonoztam cselekedetét. – Blair Silverman – ajkait szintén felfelé görbítve bólintott. Példáját követve a többiek is bemutatkoztak, ellenben ők már nem voltak olyan lelkesek látogatásunk végett.

Két óra múlva saját, külön utamra indultam, a parkba. Izgatottan sétáltam a bozót között, reménykedtem, megint találok egy érdekes üzenettel felruházott levelet. Érzékeim nem csaltak, az újabb papír ott volt, egy újabb rejtélyes irománnyal megpecsételve.