2. rész - Vidd innen!

Sziasztok!
Örömmel jelentem be, hogy közel három hét után meghoztam a második részt!
Illetve szeretnék bocsánatot kérni a késésért, azért remélem nem utáltatok meg és hagyjátok itt szerény irományaimat!
Olvassátok el, valamint írjatok véleményt, kérlek! Igazán sokat jelentene néhány kommentecske a fejezet alatt, hiszen csak úgy tudom megállapítani, hogy elég jó e történet, ahhoz, hogy folytassam...
Szóval... Remélem elnyeri a tetszéseteket és hajlandóak vagytok vélemény nyilvánításra!

Másnap reggel vörös, feldagadt szemekkel ébredtem, amik rettentően fájtak. Ráadásul a fejem is sajgott, illetve olyan fáradt voltam, mint, aki egy hete nem aludt. Anyukám mosolyogva nyitott be a szobámba, ám mikor meglátta meggyötört arcomat, tekintete elkomorodott.

-  Jól vagy? – Sietett oda hozzám és méregetni kezdett, nincs e valami komolyabb bajom.

Megráztam a fejem.

-   Meghalt. – Nyögtem ki halkan, rekedten. Fel sem ismertem saját hangomat, annyira

eltorzította az éjszakai hiszti roham. Csoda, hogy nem vertem föl, akkor már alvó szüleimet. Emlékszem bömbölésemre, soha nem vesztettem még el barátomat azelőtt, most senkinek nem kívánom azt, amit érzek. Minden percben elém ugrik a kép, eszméletlen, vérrel körbevett testéről. Szülőm hitetlenül megrázta a fejét, majd halkan sóhajtott, végül szorosan megölelt.

-    Maradj itthon, pihend ki magad. – Simította meg gyengéden görnyedt hátamat.

Némán bólintottam és a konyhába indultam, ahol megpillantottam fekete hajú apukámat, aki éppen az aszalnál ülve falatozott. Kihalásztam egy túró rudit a hűtőből és elhelyezkedtem családtagom mellett, aki furcsán méregetett, majd száját szólásra nyitotta, azonban kérdését megelőzve elárultam a választ. Minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam, valamint, hogy erősnek tűnjek. Lelkességet színlelve bizonygattam, hogy megleszek, nem nagy úgy. Belülről viszont emésztett a szörnyű baleset emléke, ami életem legrosszabb élménye volt.

Visszamásztam szobámba és bedőltem a puha alvóhelyemre. Hason feküdtem és hagytam, hogy gondolataim elröpítsenek a legtávolabb helyekre. Viszont az a nálam többszörösen erősebb ismeretlen valami, erőszakosan az álmok világába húzott. Újra átéltem a nem is olyan rég történt esetet. Azt azonban furcsának találtam, hogy tudtam, álmodom. Próbáltam erőlködni, ordítottam, kapálóztam, csipkedtem magam, de semmi sem segített. A történések csak haladtak a maguk gonosz tempójában, ugyanúgy, ahogy azelőtti nap délután.

Levegőt kapkodva ültem fel és tapogatóztam fekete telefonom után. Néhány pillanat múlva megéreztem a téglalap alakú tárgyat, majd előhalásztam azt a paplan alól. Még mindig remegő kezekkel nyomtam meg az oldalán elhelyezkedő gombok közül egyet, és a képernyőre pillantva megállapítottam, hogy délután négy óra volt. Akaratlanul is eszembe jutott álmom, minek következtében kénytelen voltam megtörölni izzadt homlokom, amire nedves hajszálaim tapadtak.

-  Basszus – Suttogtam magamnak és hirtelen felugrottam.

Az erdőbe siettem, a kopott pad mögötti öreg tölgyfához. Az idő múlt, az évszakok változtak, a levélkupac eltűnt, így a mi üzeneteink a tölgyfa odújába vándoroltak. Gondolataimba merülve sétáltam a bizonyos helyre, nem vittem magammal a négykerekű eszközt, a baleset óta ránézni sem bírtam, habár ez nem azt jelenti, hogy többet nem fogom használni, csupán szükségem volt egy kis időre.

Végre megpillantottam az öreg, piros ülőalkalmatosságot, gyorsítottam lépteimen, így másodpercek alatt ott termettem. Azonban csalódottan tapasztaltam, hogy a sötét bemélyedés jelenleg teljesen üresen tátongott. Agyamban rögtön elméletek játszódtak le, lehetőségeket láttam arra, hogy talán kifújta a szél, vagy egyszerűen ma nem ért rá az illető, de minden egyes érvnél volt valami, ami megcáfolta a feltételezést. A szél minimálisan sem volt jelen, az én előző levelem pedig eltűnt. Ez pedig azt bizonyítja, hogy Ő elvitte, olvasta, de nem válaszolt. Egy ideig ültem ott és agyaltam, de végül feladtam és haza indultam.

***

Egy hét telt el, Niallt azóta nem láttam, illetve semmit sem hallottam felőle. Nem írt, nem hívott, nem járt iskolába. Féltem, hogy valami baj történt, de talán csak magányra volt szüksége, így nem zavartam őt. Én jobban lettem, habár az első napokon iszonyú volt a szenvedés, beleképzeltem magam Niall helyébe és rájöttem az én fájdalmam közel sem ért fel ahhoz, amit ő érzett. Akkor beláttam, hogy képes vagyok túltenni magam rajta, és így is lett. A kép a mozdulatlan testről még mindig kísértett, de már tudtam, hogy megcsinálom.

Mint minden reggel, most is a szekrény előtt állva fecserésztünk Kelcyvel és Abbie-val, amikor valaki megérintette a vállam. Hátra fordultam és kissé meglepetten tapasztaltam, hogy ki volt az illető. Fehér magas szárú cipőt viselt, sötétkék farmerja a bő divatot képviselte, pólója egyszerű volt, akár az iskolafolyosó falai, lenőtt haja pedig kócosan díszelgett édes arca felett. Látszott, hogy nem foglalkozott a megjelenésével, valószínűleg a szülei küldték iskolába is. Halványan rám mosolygott, szemei azonban szomorúságot tükröztek. Egy ideig mozdulatlanul vizslattuk egymást, majd hirtelen karjaiba zárt. Éreztem, hogy szüksége volt valakire, aki kihúzza a gödörből, hát úgy döntöttem én leszek az a személy. Érintése szinte felpezsdített, a bőröm forró lett, valamint libabőrös. Csak remélni tudtam, hogy nem vette észre testem automatikus reakcióját. Csupán néhány perc múlva húzódott el. Úgy éreztem az egyik részemet szakítják el tőlem, újra ott akartam lenni, hozzá a lehető legközelebb. Ránéztem barátnőimre, akik még mindig mellettünk helyezkedtek el. Érdekesen, közben sajnálkozva, illetve szomorúan nézték a fiút, aki kis hezitálás után megszólalt.

-  Vidd el ezt tőlem. – Suttogta olyan hangerővel, hogy előtte állva alig hallottam meg mondatát. A gördeszkáját nyújtotta felém, kezei látszólag remegtek. Nem akartam megtenni, fontos volt neki ez a sport, most pedig csak úgy fel akarta adni. Fogalmam sem volt mit tegyek, segíteni szerettem volna neki, de nem kéne feladnia a szenvedélyeit.

-    De hát… - Néztem az említett tárgyra, viszont nem tudtam befejezni a mondatom, közbevágott.

-   Kérlek – Arca kérlelően bámult rám, egy sóhaj kíséretében vettem el tőle és beraktam a szekrényembe. Itt lesz, ha majd visszakéri.

Megsajnáltam. Hogy is lehet visszautasítani őt? Már akkor is tudtam, hogy tökéletes a számomra, hogy majd az emberek is rájönnek erre. Tudtam, hogy meg kell becsülni, a szíve hatalmas volt. Ő sem volt hibátlan, de az én szememben hibái is a tökéletessége része volt.

-   Köszönöm.  – Szólalt meg szinte hangtalanul.

Láttam rajta, hogy legszívesebben elsírná magát, viszont erős srác lévén nem mutathatta gyengeségét. Nehézkesen, de visszatartotta előtörni akaró könnyeit. Alsó ajkam beharapva figyeltem a szenvedő fiút, majd megöleltem. Arcán vállamba fúrta, teste pedig elernyedt, éreztem mély levegővételét, gyorsan dobogó szívét, próbált megnyugodni, erősnek maradni. Végül a csengő hangjára távolodott el. Bíztatóan rámosolyogtam, mire ő megfogta a kezem és megszorította. Mélykék szemeiben felfedeztem a köszönetet, amit már nem volt ereje kimondani, így is többet beszélt, mint amire számítottam.

Fizika órán ülve rájöttem, hogy mi is történt percekkel ezelőtt valójában. Rágcsálni kezdtem ajkaimat, miközben az eseten filóztam. Mikor kerültünk mi ilyen közel egymáshoz? Sokszor tettem fel magamnak ezt a kérdést, azonban ez most nem számított. Ki kellett találnom, hogy hogyan érezhetné jobban magát, hogy hogyan segíthetnék rajta, de semmi ésszerűt nem ötlöttem ki. Annyira elfoglaltak az efféle gondolatok, hogy a levél teljesen kiment a fejemből. A hét leforgása alatt egyetlen üzenetet kaptam, amin a következő állt: „Sajnálom, ha jobbra fordulnak a dolgok, még beszélünk.” Azóta nem írt többet, én mindennap reménykedve sétáltam a megszokott helyre, de nem találtam új levelet. Aznap viszont nem látogattam el az elhagyatott parkba, nem azért, mert nem szerettem volna, hanem, mert mással töltöttem az időt.

Éppen indultam ki az iskola bejárati ajtaján, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Abban a másodpercben tudtam, hogy ki a hang tulajdonosa, bárhol felismerném azt a csodálatos dallamot. Hátra fordultam, ahol a szőke ír tüneményt pillantottam meg felém kocogni. Fekete, kopott hátizsákja lazán lógott a jobb vállán, miközben ő kezével fogta nehogy lecsússzon onnan.

-     Nem töltenéd velem a délutánt? – Mondata hallatára szívem úgy kezdett dobogni, mintha egy kilométeres távot futottam volna le az imént. Érdeklődően vizslatta arcomat, úgy várt válaszomra. Ajkaimat kissé összeszorítva bólintottam.

-     Hova megyünk? – Kérdeztem, mikor kilépünk a fülledt épületből. Ránéztem a mellettem sétáló Niallre, aki a felhozott témakor miatt enyhén idegessé vált.

-  Öhm… Hozzánk – Vakargatta a tarkóját. Ösztönös mozdulatára elmosolyodtam, nem szóltam semmit, csak figyeltem őt. Az arcát, szemeit, amikkel kerülte tekintetem, kócos hajában szántó ujjait, vállát, kicsit átlátszó fehér pólóját, vékony derekát, amin lazán lógott megszokott farmerja, illetve fehér magas szárú cipőjét, ami gyakorlatilag már szinte a védjegyévé vált.  – De otthon van anyu. – Kezdett magyarázkodni, amire azonban semmi oka nem volt. Fejemet rázva ajkaimat feljebb görbítettem.

-    Menjünk. – Szólaltam meg kedvesen, ő pedig nagyot nyelve bólintott.

Olyan különleges volt ez a fiú, bárkivel fogadtam volna, hogy még sosem látott hozzá hasonlót. Nem tudtam megmondani az okát, de éreztem, hogy ő nem olyan, mint bárki, ő más volt, mindig is az volt és mindig az is lesz. Állandóan azon kattogott az agyam, hogy vajon mitől lehet ez a fiú ilyen rendkívüli? Talán a haja, a szemei, az arca, vagy a kezei. Vagy talán a szerénysége, az ösztönös mozdulatai vagy az örökös ártatlansága? Nem tudhattam, de egyelőre az is elég volt, hogy e csoda hajlandó volt hozzám szólni, nem hogy velem lenni iskola után.