3.rész

Sziasztok nutellás nudlik

Olyan rég jelentkeztem, hogy már arra sem emlékszem mikor, amit el nem tudjátok képzelni mennyire röstellek, de egyszerűen nem tudom követni az eseményeket olyan gyorsan történik minden. Pislogtam egyet és már május vége van, mindjárt nyári szünet én meg csak kapkodom a fejem, hogy most mit csináljak. Kérlek, nézzétek el nekem! Őszintén remélem, nem vesztettem el az olvasóimat, de megígérem nem zár be a blog. Se ez, se a másik, egyszerűen több időre van szükségem, hogy megírjam, de itt vagyok! 

Most pedig hagylak titeket olvasni, mivel megjött a harmadik fejezet! 

Remélem tetszeni fog...

Kommenteket várok!

Hope

-                     Ne már!  – vigyorogtam rá, mintha teljesen őrült lettem volna. Talán az is voltam. – Én ezt eddig miért nem tudtam? – Lebiggyesztettem ajkaim és csodálatos arcát fürkészve vártam válaszát. Édesen elnevette magát és kissé piros árnyalatú  arcával karjaiban heverő hangszerére nézett.

-                     Blair, tíz perce történt mindez! – Szólt rám még mindig gitárját bámulva, habár most visszatekintve, mintha nem is lett volna olyan érdekes az a tárgy.

-                 Nem baj! – Álltam ki a magam igazáért, hogy barátnőm nem mondta el, összejött egyik kedves ismerősünkkel, aki miatt már hónapok óta a fellegekben járt.

Reakciómra a fiú elővillantotta tökéletesen aranyos mosolyát és felállt.

Jó volt így látni a néhány hete történtek után. Mióta visszajött minden napot együtt tölthettünk, így megismerhettem és láthattam az összes kis szokását, megrögzött mozdulatát, illetve kis, de mégis fontos dolgait.

Óvatosan szekrénye mellé helyezte hangszerét, majd újra elhelyezkedett mellettem. Néhány másodpercet habozott, végül kiterült ágyán, fejét pedig ölembe helyezte. Rám emelte tengerkék tekintetét és szégyenlősen mosolyra húzta ajkait. Mindig egy kisfiúhoz hasonlítottam, mert olyan ártatlan kinézettel, illetve személyiséggel rendelkezett, hogy az ember nem tudta elképzelni igaz-e, vagy nem.

-                     Blair? – Hallottam egy halk suttogást az ölemből. Rákaptam a tekintetem a fiúra, akin az időm minden percében gondolkodtam és kérdőn ránéztem.

-                     Lehet két embert szeretni? – Szinte alig hallottam hangját, egy pillanatra rám nézett, majd újra a plafont kezdte bámulni. A szívem kihagyott egy ütemet és hevesebben kezdett dobogni, hevesebben, mint eddig bármikor. Gondolataimba merültem, hogy megadhassam válaszát, ami nehéz volt. E kérdés sokszor megfogalmazódott bennem is, hiszen a levél másik felén lévő személy is jelent valamit, és persze ő is. Talán azt gondolja, két embert szeret? Ki lehet az?

-                     Nem – mondtam őszinte véleményemet. Eddig minden ilyen gondolkodásomnál ez lett a végeredmény. Hogy lehetnél szerelmes két emberbe? Igaz, nehéz eldönteni a különbséget a vonzódás és a szerelem között, de nem ugyanaz. Egyáltalán nem.

Kétkedőn pillantott fel rám, majd lesütötte tengerkék íriszeit. Láttam valamit szemeiben, amit egyszerűen nem tudtam kivenni. Felsóhajtottam és beletúrtam viszonylag hosszú hajamba.

-                     Te szeretsz valakit? – bökte ki a kérdést, amit annyira reméltem, hogy nem fog. Idegessé váltam, nem tudtam mi lehetne a helyes válasz kérdésére. Beharaptam ajakamat és erősen koncentrálni kezdtem. Lehunytam szemeimet és kinyögtem, amit leginkább helyesnek tartottam.

-                     Talán. – hangom megremegett, csak remélni tudtam, hogy nem vette észre zaklatottságomat, amit már alig bírtam elrejteni.

Felült, és velem szembe helyezkedett el az ágyon. Törökülésbe pakolta lábait és kíváncsian rám tekintett. Nem mertem ránézni, úgy tettem, mintha nem láttam volna pillantását, az ablakon kezdtem kibámulni. Persze, semmi érdekes nem volt odakint, de zavart voltam és nem akartam, hogy lássa. Percekig várt türelmesen, nézett, aztán azonban megunta és rákérdezett.

-                     Ki az? – összeszorítottam ajkaimat, nehogy minden érzésem meglátszódjon arcomon. Nyelvemre is ráharaptam, nehogy olyat mondjak, amit utána megbánnék. Nem hazudhattam, nem voltam rá képes, hogy azt mondjam mást szeretek. Ez volt az egyetlen dolog, amiről képtelen voltam hazudni. Viszont elmondani sem akartam, féltem, hogy elveszítem őt. Őt, aki a legfontosabb személlyé vált normális kis életemben. Ha ő nem lenne, unalmas lenne minden, talán magányos is lennék, hiszen Kelcyvel és Abbieval nem tudok minden percben találkozni. Mindketten járnak mindenféle foglalkozásra, szakkörökre, amíg én otthon ülnék és unatkoznék egyedül, HA Niall nem lenne. De itt van, és az utóbbi időben minden percben itt volt és én is ott voltam. Minden olyan jónak tűnt, semmi kedvem sem volt elrontani mindezt. Olyan sok mindenen mentünk keresztül.

Újra egy sóhajt hallattam és elkezdtem körülírni néhány dolgot.

-                     Van egy srác – rágcsáltam alsó ajkamat idegességemben. – Azt hiszem, szeretem, de nem tudom, elmondjam-e neki. – mondatom végére hangom elhalkult, mintha megnémultam volna. Nem is voltam benne biztos, hogy hallotta-e utolsó néhány szavam. Íriszeit belefúrta enyémekbe, ledermedtem, aztán hirtelen az élet visszatért belém és felpattantam.

Elmotyogtam neki egy „mennem kell”-t és táskámat felkapva kirohantam a házból.

Az erdő felé igyekeztem, nem jártam ott már két napja, reméltem, hogy néhány hét múlva sikerült válaszolnia az ismeretlennek.

Beivódott mozdulatokkal caflattam az ismerős helyre, az ismerős fák közé a szintén ismerős padhoz. Benyúltam a fa kis odújába és megtapintottam a keresett tárgyat. Gyorsan bontottam ki a fehér borítékot és vezettem végig szemeim a kanyargós sorokon. Lélegzetem szinte elállt, nem tudtam mit gondoljak, mit válaszoljak, és mit tegyek. Szám elé helyeztem tenyerem és nagyokat lélegeztem, próbáltam lenyugodni és elfogadni a tényt. – Hát, tényleg nem vagyok két emberbe szerelmes. – suttogtam magamnak, annyira halkan, hogy még abban sem voltam biztos, hogy kimondtam, vagy csak gondoltam a szavakat.

Többször gondoltam már arra, hogy talán ő lapul a papírok mögött, de mindig elhessegettem a gondolatot, azt hittem az nem lehetséges. Most viszont, éppen leírta, hogy miért nem jelentkezett az elmúlt időben.

A legjobb barátja meghalt egy gördeszka balesetben, új barátot szerzett és vele volt minden nap. Azt írta rettentően fájt neki, de a barátja segített és, hogy rettentően örül, hogy van valaki, aki megérti. Hátradőltem a padon, amit rögtön megbántam, mivel a fűben hanyatt feküdve találtam magam. A fejem és hátam sajgott az eséstől, de nem volt vészes. Nyögdécselve felkeltem és visszaültem előző helyemre. Felnéztem az égre és eldöntöttem. Eldöntöttem, mit kell tennem.

Felálltam és visszaindultam a házhoz, ahonnan nemrég távoztam.

Mélyeket lélegezve álltam a gesztenyebarna ajtó előtt. Már sokadszorra emeltem öklöm, hogy bekopoghassak, de egyik alkalommal sem jártam sikerrel. Leültem az egyik kis lépcsőfokra és erőt gyűjtöttem tettemre. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem hittem volna, hogy ennyire.

Niall lassan, lehajtott fejjel nyitott ajtót, komótosan emelte rám tekintetét, miben csipetnyi remény tükröződött. A kezemben a levelet szorongatva álltam és néztem a fiút, aki időközben arrébbállt, hogy beengedjem. A szobájába indultunk és újra leültünk oda, ahol félórával ezelőtt voltunk. Rátekintett a papírra a kezemben, arca kíváncsivá vált, száját szólásra nyitotta, azonban én leintettem.  Némán átnyújtottam neki a levelet, amin rögtön átfutatta tekintetét. Ajkai kissé szétnyíltak csodálkozásában, majd értetlen tekintetét rám emelte.

-                     Velem beszéltél levélben. – szólaltam meg halkan. A szavak alig jöttek ki a torkomon, szinte fájt kimondani, mégis erőltettem. – Én sem tudtam róla, hogy te vagy. – tettem hozzá gyorsan, nehogy azt higgye átvertem, hiszen semmi ilyen sem történt. Ha pedig megharagudna rám, én biztosan nem bírnám ki.

Bólintott, hogy megértette, majd megszólalt. Szavai szívemig hatoltak, szívem nem egy, hanem több ütemet is kihagyott. Annyira, hogy már attól féltem a végén megáll, és nem indul be többet. Viszont ez nem történt meg, tovább dobogott, de gyorsabban, erősebben, hangosabban, mint bármikor máskor.  Mintha azt akarná, engedjem ki, mert e hazugság már túl jó, hogy igaz legyen.

-                     Hát, tényleg nem vagyok két emberbe szerelmes. – mondta ugyanazon szavakat, miket én ejtettem ki percekkel ezelőtt, az erdőben.