2. rész - Vidd innen!

Sziasztok!
Örömmel jelentem be, hogy közel három hét után meghoztam a második részt!
Illetve szeretnék bocsánatot kérni a késésért, azért remélem nem utáltatok meg és hagyjátok itt szerény irományaimat!
Olvassátok el, valamint írjatok véleményt, kérlek! Igazán sokat jelentene néhány kommentecske a fejezet alatt, hiszen csak úgy tudom megállapítani, hogy elég jó e történet, ahhoz, hogy folytassam...
Szóval... Remélem elnyeri a tetszéseteket és hajlandóak vagytok vélemény nyilvánításra!

Másnap reggel vörös, feldagadt szemekkel ébredtem, amik rettentően fájtak. Ráadásul a fejem is sajgott, illetve olyan fáradt voltam, mint, aki egy hete nem aludt. Anyukám mosolyogva nyitott be a szobámba, ám mikor meglátta meggyötört arcomat, tekintete elkomorodott.

-  Jól vagy? – Sietett oda hozzám és méregetni kezdett, nincs e valami komolyabb bajom.

Megráztam a fejem.

-   Meghalt. – Nyögtem ki halkan, rekedten. Fel sem ismertem saját hangomat, annyira

eltorzította az éjszakai hiszti roham. Csoda, hogy nem vertem föl, akkor már alvó szüleimet. Emlékszem bömbölésemre, soha nem vesztettem még el barátomat azelőtt, most senkinek nem kívánom azt, amit érzek. Minden percben elém ugrik a kép, eszméletlen, vérrel körbevett testéről. Szülőm hitetlenül megrázta a fejét, majd halkan sóhajtott, végül szorosan megölelt.

-    Maradj itthon, pihend ki magad. – Simította meg gyengéden görnyedt hátamat.

Némán bólintottam és a konyhába indultam, ahol megpillantottam fekete hajú apukámat, aki éppen az aszalnál ülve falatozott. Kihalásztam egy túró rudit a hűtőből és elhelyezkedtem családtagom mellett, aki furcsán méregetett, majd száját szólásra nyitotta, azonban kérdését megelőzve elárultam a választ. Minden erőfeszítésemmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam, valamint, hogy erősnek tűnjek. Lelkességet színlelve bizonygattam, hogy megleszek, nem nagy úgy. Belülről viszont emésztett a szörnyű baleset emléke, ami életem legrosszabb élménye volt.

Visszamásztam szobámba és bedőltem a puha alvóhelyemre. Hason feküdtem és hagytam, hogy gondolataim elröpítsenek a legtávolabb helyekre. Viszont az a nálam többszörösen erősebb ismeretlen valami, erőszakosan az álmok világába húzott. Újra átéltem a nem is olyan rég történt esetet. Azt azonban furcsának találtam, hogy tudtam, álmodom. Próbáltam erőlködni, ordítottam, kapálóztam, csipkedtem magam, de semmi sem segített. A történések csak haladtak a maguk gonosz tempójában, ugyanúgy, ahogy azelőtti nap délután.

Levegőt kapkodva ültem fel és tapogatóztam fekete telefonom után. Néhány pillanat múlva megéreztem a téglalap alakú tárgyat, majd előhalásztam azt a paplan alól. Még mindig remegő kezekkel nyomtam meg az oldalán elhelyezkedő gombok közül egyet, és a képernyőre pillantva megállapítottam, hogy délután négy óra volt. Akaratlanul is eszembe jutott álmom, minek következtében kénytelen voltam megtörölni izzadt homlokom, amire nedves hajszálaim tapadtak.

-  Basszus – Suttogtam magamnak és hirtelen felugrottam.

Az erdőbe siettem, a kopott pad mögötti öreg tölgyfához. Az idő múlt, az évszakok változtak, a levélkupac eltűnt, így a mi üzeneteink a tölgyfa odújába vándoroltak. Gondolataimba merülve sétáltam a bizonyos helyre, nem vittem magammal a négykerekű eszközt, a baleset óta ránézni sem bírtam, habár ez nem azt jelenti, hogy többet nem fogom használni, csupán szükségem volt egy kis időre.

Végre megpillantottam az öreg, piros ülőalkalmatosságot, gyorsítottam lépteimen, így másodpercek alatt ott termettem. Azonban csalódottan tapasztaltam, hogy a sötét bemélyedés jelenleg teljesen üresen tátongott. Agyamban rögtön elméletek játszódtak le, lehetőségeket láttam arra, hogy talán kifújta a szél, vagy egyszerűen ma nem ért rá az illető, de minden egyes érvnél volt valami, ami megcáfolta a feltételezést. A szél minimálisan sem volt jelen, az én előző levelem pedig eltűnt. Ez pedig azt bizonyítja, hogy Ő elvitte, olvasta, de nem válaszolt. Egy ideig ültem ott és agyaltam, de végül feladtam és haza indultam.

***

Egy hét telt el, Niallt azóta nem láttam, illetve semmit sem hallottam felőle. Nem írt, nem hívott, nem járt iskolába. Féltem, hogy valami baj történt, de talán csak magányra volt szüksége, így nem zavartam őt. Én jobban lettem, habár az első napokon iszonyú volt a szenvedés, beleképzeltem magam Niall helyébe és rájöttem az én fájdalmam közel sem ért fel ahhoz, amit ő érzett. Akkor beláttam, hogy képes vagyok túltenni magam rajta, és így is lett. A kép a mozdulatlan testről még mindig kísértett, de már tudtam, hogy megcsinálom.

Mint minden reggel, most is a szekrény előtt állva fecserésztünk Kelcyvel és Abbie-val, amikor valaki megérintette a vállam. Hátra fordultam és kissé meglepetten tapasztaltam, hogy ki volt az illető. Fehér magas szárú cipőt viselt, sötétkék farmerja a bő divatot képviselte, pólója egyszerű volt, akár az iskolafolyosó falai, lenőtt haja pedig kócosan díszelgett édes arca felett. Látszott, hogy nem foglalkozott a megjelenésével, valószínűleg a szülei küldték iskolába is. Halványan rám mosolygott, szemei azonban szomorúságot tükröztek. Egy ideig mozdulatlanul vizslattuk egymást, majd hirtelen karjaiba zárt. Éreztem, hogy szüksége volt valakire, aki kihúzza a gödörből, hát úgy döntöttem én leszek az a személy. Érintése szinte felpezsdített, a bőröm forró lett, valamint libabőrös. Csak remélni tudtam, hogy nem vette észre testem automatikus reakcióját. Csupán néhány perc múlva húzódott el. Úgy éreztem az egyik részemet szakítják el tőlem, újra ott akartam lenni, hozzá a lehető legközelebb. Ránéztem barátnőimre, akik még mindig mellettünk helyezkedtek el. Érdekesen, közben sajnálkozva, illetve szomorúan nézték a fiút, aki kis hezitálás után megszólalt.

-  Vidd el ezt tőlem. – Suttogta olyan hangerővel, hogy előtte állva alig hallottam meg mondatát. A gördeszkáját nyújtotta felém, kezei látszólag remegtek. Nem akartam megtenni, fontos volt neki ez a sport, most pedig csak úgy fel akarta adni. Fogalmam sem volt mit tegyek, segíteni szerettem volna neki, de nem kéne feladnia a szenvedélyeit.

-    De hát… - Néztem az említett tárgyra, viszont nem tudtam befejezni a mondatom, közbevágott.

-   Kérlek – Arca kérlelően bámult rám, egy sóhaj kíséretében vettem el tőle és beraktam a szekrényembe. Itt lesz, ha majd visszakéri.

Megsajnáltam. Hogy is lehet visszautasítani őt? Már akkor is tudtam, hogy tökéletes a számomra, hogy majd az emberek is rájönnek erre. Tudtam, hogy meg kell becsülni, a szíve hatalmas volt. Ő sem volt hibátlan, de az én szememben hibái is a tökéletessége része volt.

-   Köszönöm.  – Szólalt meg szinte hangtalanul.

Láttam rajta, hogy legszívesebben elsírná magát, viszont erős srác lévén nem mutathatta gyengeségét. Nehézkesen, de visszatartotta előtörni akaró könnyeit. Alsó ajkam beharapva figyeltem a szenvedő fiút, majd megöleltem. Arcán vállamba fúrta, teste pedig elernyedt, éreztem mély levegővételét, gyorsan dobogó szívét, próbált megnyugodni, erősnek maradni. Végül a csengő hangjára távolodott el. Bíztatóan rámosolyogtam, mire ő megfogta a kezem és megszorította. Mélykék szemeiben felfedeztem a köszönetet, amit már nem volt ereje kimondani, így is többet beszélt, mint amire számítottam.

Fizika órán ülve rájöttem, hogy mi is történt percekkel ezelőtt valójában. Rágcsálni kezdtem ajkaimat, miközben az eseten filóztam. Mikor kerültünk mi ilyen közel egymáshoz? Sokszor tettem fel magamnak ezt a kérdést, azonban ez most nem számított. Ki kellett találnom, hogy hogyan érezhetné jobban magát, hogy hogyan segíthetnék rajta, de semmi ésszerűt nem ötlöttem ki. Annyira elfoglaltak az efféle gondolatok, hogy a levél teljesen kiment a fejemből. A hét leforgása alatt egyetlen üzenetet kaptam, amin a következő állt: „Sajnálom, ha jobbra fordulnak a dolgok, még beszélünk.” Azóta nem írt többet, én mindennap reménykedve sétáltam a megszokott helyre, de nem találtam új levelet. Aznap viszont nem látogattam el az elhagyatott parkba, nem azért, mert nem szerettem volna, hanem, mert mással töltöttem az időt.

Éppen indultam ki az iskola bejárati ajtaján, amikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Abban a másodpercben tudtam, hogy ki a hang tulajdonosa, bárhol felismerném azt a csodálatos dallamot. Hátra fordultam, ahol a szőke ír tüneményt pillantottam meg felém kocogni. Fekete, kopott hátizsákja lazán lógott a jobb vállán, miközben ő kezével fogta nehogy lecsússzon onnan.

-     Nem töltenéd velem a délutánt? – Mondata hallatára szívem úgy kezdett dobogni, mintha egy kilométeres távot futottam volna le az imént. Érdeklődően vizslatta arcomat, úgy várt válaszomra. Ajkaimat kissé összeszorítva bólintottam.

-     Hova megyünk? – Kérdeztem, mikor kilépünk a fülledt épületből. Ránéztem a mellettem sétáló Niallre, aki a felhozott témakor miatt enyhén idegessé vált.

-  Öhm… Hozzánk – Vakargatta a tarkóját. Ösztönös mozdulatára elmosolyodtam, nem szóltam semmit, csak figyeltem őt. Az arcát, szemeit, amikkel kerülte tekintetem, kócos hajában szántó ujjait, vállát, kicsit átlátszó fehér pólóját, vékony derekát, amin lazán lógott megszokott farmerja, illetve fehér magas szárú cipőjét, ami gyakorlatilag már szinte a védjegyévé vált.  – De otthon van anyu. – Kezdett magyarázkodni, amire azonban semmi oka nem volt. Fejemet rázva ajkaimat feljebb görbítettem.

-    Menjünk. – Szólaltam meg kedvesen, ő pedig nagyot nyelve bólintott.

Olyan különleges volt ez a fiú, bárkivel fogadtam volna, hogy még sosem látott hozzá hasonlót. Nem tudtam megmondani az okát, de éreztem, hogy ő nem olyan, mint bárki, ő más volt, mindig is az volt és mindig az is lesz. Állandóan azon kattogott az agyam, hogy vajon mitől lehet ez a fiú ilyen rendkívüli? Talán a haja, a szemei, az arca, vagy a kezei. Vagy talán a szerénysége, az ösztönös mozdulatai vagy az örökös ártatlansága? Nem tudhattam, de egyelőre az is elég volt, hogy e csoda hajlandó volt hozzám szólni, nem hogy velem lenni iskola után.

1. rész

Sziasztok!

Meghoztam az első részt! Remélem, habár nem lett a legboldogabb, tetszeni fog! Mindenesetre írjátok le nekem a véleményeteket, akár jó, akár nem! Ha pedig tetszik pluszozzatok, illetve iratkozzatok fel!

Jó olvasást! 

Hope

Az idézeteket lassan normál módú beszélgetések váltották fel, habár még mindig nem tudtuk ki lapul a levél másik oldalán. Kíváncsi voltam, akár egy kisgyermek, ki most lát először rózsát. Ugyanakkor féltem, hogy a titkos levelezőtársam valójában egy idős pedofil, ezért nem árultam el olyasféle információkat, mik bajba keverhettek volna. Még csak a nevemet sem, akárcsak ő, én is egyetlen betűvel pecsételtem meg, hogy én voltam az utolsó üzenet írója. Beszélgetéseink mindig jókedvűek voltak, hamar megtaláltuk a közös hangot, valamint annak ellenére, hogy mindennél jobban tudni akartam ki volt ő, tetszett a titokzatosság.

 Naponta kaptam, illetve küldtem őket, de valahogy sohasem futottam össze vele, pedig rengetegszer képzeltem el milyen is lehet ő igazából.  Elgondolkodtam rajta mi történne első találkozásunkkor, hogy vajon ilyen jól elbeszélgetnénk e akkor is, ha egymással szemben ülnénk. De ezt nem tudhattam, hiszen még azzal sem voltam tisztában, hogy hány éves, valamint mi a neve.

Kelcyvel mentünk iskolába, mint minden hétköznap reggel, immár több mint egy éve. A legjobb barátnőmnek számított ő, habár nem puszilgattuk, ölelgettük egymást minden percben, nekünk nem ezt jelentette a barátság. Tudtuk, ha a másiknak gondja van és tudtuk, hogyan kezeljük azt. Örültem neki, hogy ez idő alatt megismerhettem őt.

Tavaly decemberben költöztünk ide London forgalmas utcáiról. Niallt néhány hónappal ezután ismertem meg, márciusban, ugyanezen hónap 13-án. Aznap volt egy esztendeje, hogy először futottunk össze a gördeszka pályán. Őszintén, mikor először megláttam a lélegzetem is elállt, szívem pedig hevesen dobogott. Vissza akartam fordulni és elmenni, nem akartam vele megismerkedni, barátokká válni, mert féltem többet éreznék iránta. Első pillantásra más volt, mint a többi fiúnál, náluk nem volt jelen az a furcsa érzés.

Az épület elé érvén felkaptuk sporteszközeinket és a portásnak köszönve beléptünk a diákoktól hemzsegő létesítménybe. Igaz, a folyosón való közlekedés kissé veszélyes volt, szerettem ezt az iskolát. A tanárok tűrhetőek voltak, sokan féltek tőlünk, bár nem tudtam miért.

-          Na, és ki az új jelölt? – nézett rám barátnőm kíváncsian, miközben körbe-körbe tekingettem egy személyt keresvén.

-          Senki.  – feleltem zavartan rá se nézve a lányra.

Nem akartam senkinek sem elmondani, hogy talán érzek iránta valamit, még Kelcynek sem, nem akartam elhamarkodni a döntésem. Pontosabban egy éve nem akartam elhamarkodni, de az nem is igazán számít, a lényeg, hogy magamnak se vallottam be érzelmeimet.

Makacsul tagadtam feltételezését, mígnem rosszallóan hagyta a témát.

Mindig is utálta, amikor tudta, hogy nem árulok el neki valamit, különösen, amikor azzal is tisztában volt, hogy név szerint mi, illetve ki is az a személy. Ez pedig már rengeteg ideje tartott, hálás voltam neki, hogy azon kívül, hogy majdnem mindennap faggatott nem sértődött meg rám.

Az elmúlt hetek leforgása alatt többen jegyezték meg, hogy szokatlanul viselkedem. Többek között Kelcy, Abbie és a szüleim, akiknek fogalmuk sem volt a rejtélyes levelekről.

Abbieval voltam a legjobban az egész osztályból, bár nem beszéltünk sokat, órákon szinte mindig mellettem ült, jó barátnőm volt ő. Számíthattam rá, mikor kellett.

A szüleimmel sem volt különösebb problémám, hisz teljes mértékben hasonlítottak az átlagosra, szerettem őket, ők is engem, nem mondtam el nekik mindent, de állandóan örömmel meséltem az aznap elsült aranyköpéseket.

Matekórán ültem, amikor a zsebemen lévő készülék rezegni kezdett. Észrevétlenül halásztam elő és néztem meg az üzenetet. „Suli után a parkban” – olvastam el a mellettünk levő osztályban ülő fiútól érkezett SMS-t. Nem írtam vissza, azonban magamban rábólintottam a megszokott találkozásra. Titkon izgatott voltam és reméltem, hogy végre történhet valami.

***

A parkba siettem meglesni a legújabb levelet, amit nem nagy meglepetésemre meg is találtam. A hobbiiról írt, hogy szenvedélye az éneklés, illetve gitározás, de még senki előtt nem játszott. Gyorsan előkaptam egy üres papírt és ráfirkantottam a válaszom, valamint saját kedvenc tevékenységeim, az ismeretlentől kapottat pedig elraktam, akárcsak az előzőket. Miután ezzel végeztem felkaptam eszközömet és a megszokott törzshelyünkre indultam, a pályára. Szerettem azt a környéket, éreztem, hogy odatartoztam.

Mindenkiből ösztönösen jöttek a tanult trükkök, már-már az összest elsajátítottuk. Mikor már kellően elfáradtam a gördeszkámra ülve pihentem le, majd sóhajtva hátradőltem és figyeltem barátaim. Nem tartottam mindegyikükkel rendszeresen a kapcsolatot, volt olyan, akinek csak a nevével voltam tisztában, de senkinek sem volt gondja a másikkal. Jól megvoltunk, minden délután kellően elégedettek voltunk az aznap szerzett élmények végett.

 Az egyik ugrás közepette Cole hirtelen a földre zuhant, ahogy szokás szerint történt mindenki felnevetett, majd mikor a fiú nem kelt fel csönd telepedett le közöttünk. Mivel messzebb voltam, illetve a többiek takarták őt, nem láthattam mi is történt pontosan, de tudtam, hogy baj van. Idegesen felálltam és bár félve, de közeledni kezdtem, addig, amíg meg nem pillantottam az eszméletlenül fekvő ismerősömet. A szám elé kaptam a kezem, rosszullét fogott el, mikor megláttam a feje alatt elterülő vértócsát. Nem hittem a szememnek, azt hittem álmodom, de a hangos zsivaj és az elém terülő látvány az ellenkezőjét bizonygatta.

Niall szinte már sírva szorongatta legjobb barátja kezét, hiába próbálták elvinni onnan minden erejéből tiltakozott. Sok éve ismerte őt, közel álltak egymáshoz, ezt jól tudtam, hiszen szinte mindent együtt csináltak. Együtt nőttek fel, jártak óvodába, iskolába. Egy napot is nehezükre esett elviselni a másik nélkül.

Lassan sétáltam felé és tettem kezem a vállára, mire megrázkódott.

-            Hagyjatok! – Szólalt meg kissé hangosabban, szipogva. Tisztában voltam vele, hogy nem akart kiabálni, nem volt szándékában megbántani akárkit is. Azt is tudtam, hogy nem sírhatok, hogy erősnek kell lennem. Hát nagyot sóhajtva visszafojtottam érzelmeim.

-            Niall – Suttogtam nevét erőtlenül – Menjünk arrébb – hangom hallhatóan megremegett, kétségbeejtő volt, hogy láttam a vért és a mozdulatlanul fekvő Colet.

Felnézett rám, én pedig egy biztató tekintetet lövelltem felé és felsegítettem a hideg betonról. Elvezettem a helyszíntől több méterre lévő padhoz és leültettem, majd én is helyet foglaltam mellette. Láttam rajta, hogy nem bírja sokáig, így jelezve, hogy ne fogja vissza magát megöleltem. A könnyek kitörtek belőle és szüntelenül áztatták vékony pulóverem, azonban nem törődtem vele. Normál esetben örömmel töltött volna el az engem ölelő Niall, de most boldogabb lettem volna, ha nem történt volna meg az egész nap.

Erőtlenül figyeltem a mentőknek telefonáló Fitz-et, a bömbölő, zaklatott emberek látványát, minek következtében egy sós csepp hullott ki szememből és folyt végig nyugtalan arcomon. Enyhén megszorítottam a még mindig belém kapaszkodó fiút, aztán némileg eltoltam magamtól.

-            Menjünk haza – Mondtam neki halkan, közben tengerkék íriszeibe bámulva. Átnézett felettem a többiek felé, nagyot nyelt, majd bágyadtan bólintott.

Feltápászkodtam ülőhelyemről és az én, valamint az ő sporteszközéért mentem. Niallhöz visszaérve felé nyújtottam a tárgyat, néhány másodpercig hezitálva bámult rá, utána azonban remegő kézzel, de elvette azt. A hátizsákja már a vállán csüngött, így én is felkaptam sajátom.

Csigaléptekkel, némán haladtunk az otthonomhoz, ahova húsz perc alatt sikeresen megérkeztünk. Volt már nálam azelőtt, hiszen volt időnk az utóbbi egy évben, ennek következtében a szüleim már ismerték őt. Enyhén meg is lepődtem, mikor első találkozásuk után néhány nappal a vásárlásból hazaérve találtam őt a kanapén apukám társaságában focimeccset nézve. Ebből persze rájöhettem, hogy kedvelik őt, viszont szokatlan volt, hogy mégsem tartottuk annyira a kapcsolatot.

 A konyhába irányítottam a meggyötört fiút, ahol anyukám először mosolyogva köszöntött minket, majd meglátva a sápadt arcokat kétségbeesetten kérdezett okára. Megráztam a fejemet, jelezvén, hogy most nem szeretnék a történtekről beszélni, csakhogy Niall kérésemet megcáfolva mesélte el a történteket. Hangja rekedt, megviselt volt, szemei most nem csillogtak, hanem duzzadtan, pirosan pillantottak a padlóra. Ruháin néhol éktelenkedett egy-egy piros folt, tükrözvén a nemrégiben lezajlott balesetet. Szülőm meghökkenten jelentette be, hogy főz egy forró teát, eközben felhívta mellettem ülő barátom hozzátartozóját. Én közben leültettem a nappaliban, majd a bátyám szobájában kerestem neki néhány tiszta ruhát.

 Habár nem beszéltünk nagyon sokat, valamint nem is tudtam róla mindent, most olyan volt, mintha megértettük volna egymást, mintha mindenével tisztában lettem volna. Próbáltam jobb kedvre deríteni, ő is igyekezett az én hangulatom rendbe hozatalával, amiből elég furcsa szituációk keletkeztek. Annak ellenére, hogy le voltunk lombozódva és viszonylag kevésszer szólaltunk meg, jól éreztem magam a társaságában. Ugyan ez magától értetődő volt, abból következtetve, amit iránta éreztem.

 Este nyolcra jöttek érte, igaz, tizenhat éves volt, de ebben az állapotban nem hagyhattuk magára arra tizenöt percnyi útra sem. Először ellenkezett, utána viszont elfogadta sorsát és intve, egy halvány mosolyt küldve felém kilépett a házból. Bátyja megköszönte a vele törődést, majd ő is a fiú után sietett.

Szó nélkül caflattam fel a szobámba, egyedüllétre volt szükségem, nem volt kedvem egy fikarcnyi kommunikációhoz, illetve sajnálathoz sem, hiszen mit sem segít mindez. Ehelyett inkább bezárkóztam és egy könyv segítségével próbáltam elterelni figyelmemet, nem jártam sikerrel. Ideges voltam, az olvasás mindig jó hatással volt rám, kivéve akkor. Felkaptam a telefonom és Kelcy nevét kezdtem keresgélni, majd tárcsáztam azt. Kénytelen voltam megkérdezni, hogy is van Cole valójában. A vonal másik felén ülő lány szipogását halottam meg.

-      Blair, meghalt. – Kezdett el hangosan sírni az elkeserítő tényre.

A szemembe könnyek szöktek és bár erős akartam lenni, hirtelen tört ki belőlem minden érzelem, hangosan bömbölni kezdtem.

Nem találkoztunk sokat azelőtt, de mégis a baráti köröm egyik tagja volt, tizenhat éves korban igencsak megviselő elveszteni egy barátot, akkor is, ha nem a közeliek közé tartozik.