Prológus

Sziasztok! Meghoztam nektek a prológust! A 
véleményeket, feliratkozókat, pluszokat várom!:)
Valamint szeretném bejelenteni, hogy jelentkeztem két versenyre.:)

Hope

A világ változik, akárcsak az emberek és az érzelmek. Ez történhet jó, vagy akár rossz irányba is. 
A legtöbb alkalommal rajtad áll a választás, de vannak esetek, amikor a sors elveszi tőled e lehetőséget. Azonban, ha küzdesz a jogodért, ha tényleg szeretnéd, elérhetsz bármit. Nem számít, milyen szörnyűségről is van szó, nem számít, mi történt a múltban, mit rontottál el, hibáidat mindig jóra fordíthatod, akkor is, ha ezeket nem te követted el.  
Előfordulhat az is, hogy csak te gondolod, ballépést követtél el, tulajdonképpen pedig ez volt életed legjobb botlása. Erre később úgy is rájössz, ugyan arra figyelned kell, ez ne túlkésőn történjen meg, mert ha igen már nem biztos, hogy lesz alkalmad rendbe hozni. 
Így történt ez velem is, habár elszúrtam, kaptam egy újabb lehetőséget, amit megragadva sikerült mindent helyrehoznom.  Voltak melléfogások, vesztettem el személyeket, akikről akkor azt hittem mindig velem lesznek, illetve, hogy fontos vagyok nekik. Az idő múlásával azonban rá kellett jönnöm, nem minden úgy történik, ahogy mi azt szeretnék, valamint ahogy eltervezzük.  Most azért ülök itt, e szerkezet előtt, hogy megosszam veletek életem meghatározó élményeit, hogy ösztönözzelek, hogy egy csipetnyi reménnyel gazdagítsalak benneteket a boldog véggel kapcsolatban.

Történetem Mullingar egyik nem látogatott parkjában kezdődik, amit rendszeresen felkerestem. Mint minden alkalommal akkor is az öreg tölgyfa alatt elhelyezkedő kis, kopott padhoz indultam. E liget egy erdőben volt megtalálható, a fák benőtték a régen metszett sövényeket, az egyetlen, ami megmaradt a rozoga, régen piros színű pad volt. A hely teljes mértékben a farengeteg részévé vált, senki nem járt már oda, egyedül én, a furcsa, tizenhat éves kislány. A lócához közeledvén megpillantottam egy oda nem illő tárgyat a levelek kupacában. Felkaptam azt, szétnyitottam a félbehajtott papír fecnit és kíváncsi ember lévén elolvastam a rajta található dőlt betűket. Némileg nehezemre esett megtenni, ugyanis az illető nem rendelkezett a legszebb kézírással, viszont megbirkóztam a feladattal. – Ne álmodd az életed, éld az álmaid. – olvastam magamnak suttogva az elgondolkodtató idézetet, ami el is érte hatását. A lapot a kezemben tartva ültem le, közben újra és újra megismételve a rövidke sorokat. Az első kérdésem az volt, hogy: Mit is kereshetett itt bárki? A másik pedig: Mit akart ezzel közölni, kinek?

Az idő elrepült, akár egy vándorló madár a tél elől, nekem pedig ideje volt indulnom. Délután öt körül lehetett, szerda volt, tehát másnap újra élhettem át az iskola gyötrelmeit. Voltaképpen nem volt olyan szörnyű, egy-két emberrel beszéltem, a többiekkel nem zaklattuk egymást túlságosan. Egyikük Abbie volt, akit egy évvel ezelőtt az ideköltözésem napján ismertem meg, nem voltunk legjobb barátok, de jól ki tudtuk tárgyalni rengeteg közös érdeklődési körünket a hét minden napján. Aztán ott volt Kelcy, akivel, két héttel később találkoztam egy tökéletes véletlen folytán.

Az iskolánkban mindig a pokol uralkodott, diákok biciklivel, gördeszkával, rollerrel közlekedtek a folyosón, hangos nevetések vízhangoztak, a falnak döntve a másikat csókolóztak és a tanárok mindezekre rá se hederítettek. Így én is használatba vettem néhány éve vásárolt gördeszkámat, azonban egy baleset folytán egyik nap ütköztem egy másik személlyel, aki ugyanazt tette, mint én.  Ő volt Kelcy, akivel már az első percekben megtaláltuk a közös hangot, holott megismerkedésünk nem éppen volt fájdalommentes.

Egy hosszú órányi ücsörgés után hazaindultam, de egy utolsó hirtelen gondolattól vezérelve hátizsákomból kitépve egy papírt ráfirkantottam néhány random szót. – Rossz úton jár az, ki álmokból épít várat s közben elfelejt élni. – Összehajtottam, majd ugyanoda tettem, ahova az idegen helyezte sajátját. Fogtam a táskámat és eltűntem a helyszínről.

Csütörtök volt, reggel és idegtépő, a szekrényemhez siettem a következő órámhoz szükséges felszerelésért. Percekig babráltam kulcsaimmal, mikor végre sikerült kitárnom az ócska vasszekrény ajtaját és kivennem a vonalzóimat. Éreztem, hogy valaki mögém lépett és abban a hitben, hogy Kelcy az, mosolyra húztam ajkaim és megfordultam, azonban akkor nem a várt egyén fogatott. – Na, a deszkát hol hagytad? – vigyorogva ejtette ki száján a szavakat és válaszomra várva figyelte arcvonásaim. Mindig is utáltam, ha néztek, ám ez más érzést keltett bennem. Idegessé váltam, tenyerem izzadt, lábaim remegtek, arcomat forróság öntötte el. Arrébb álltam és a szekrényem belsejébe mutattam, ahol az előbb említett tárgy hevert. A tarkóját vakargatva bólogatni kezdett, majd intve elindult a terme felé. Furcsálltam a helyzetet, nem láttam még ilyennek a srácot, aki a kisujjából rázza ki mit is mondjon egy lánynak. A vele való találkozásunk is a bizonyos sporteszköznek köszönhetően történt meg.

Kelcyvel mentünk ki a pályára, először voltam itt. Egyetlen köve sem hasonlított a Londonira, de tetszett. Viszont nem voltunk egyedül, a suli népszerű srácai is jelen voltak néhány lány kíséretében, akik hisztérikusan nevettek minden idétlen viccükön. Abban a pillanatban úgy gondoltam csak megfordulok és hazasétálok, de az engem kísérő barátnőm megragadta a kezem és feléjük kezdett rángatni. Nem voltam még profi, nem tudtam trükköket, éppen ezért látogattunk oda aznap, mivel megígérte, hogy tanít néhány dolgot. Sóhajtva követtem őt a földet pásztázva, nem mertem felnézni, eszemben sem volt, hogy lássam lenéző pillantásaikat. Azonban egy idő múlva kénytelen voltam felemelni tekintetem és meglepődtem, mikor megláttam Kelcyt velük beszélni. Hangját is észleltem, amiben azt hangoztatta, hogy oda kéne mennem. Követtem utasításait, így erőt véve magamon feléjük indultam. – Niall Horan – nyújtotta a kezét rögtön a szőke hajú, kissé gyerekes arcú fiú. Mosolyogva fogadtam és viszonoztam cselekedetét. – Blair Silverman – ajkait szintén felfelé görbítve bólintott. Példáját követve a többiek is bemutatkoztak, ellenben ők már nem voltak olyan lelkesek látogatásunk végett.

Két óra múlva saját, külön utamra indultam, a parkba. Izgatottan sétáltam a bozót között, reménykedtem, megint találok egy érdekes üzenettel felruházott levelet. Érzékeim nem csaltak, az újabb papír ott volt, egy újabb rejtélyes irománnyal megpecsételve.